A vers, amely a szülőföld és a gyermekkor forró himnusza, megőrzi a „Cserebogár”-nóta és a „dajka”-dal ihletettségét is. Petőfi a lírai álom és ébrenlét határán a teljességet éli át: születéstől a „hazatérésig” tart a költemény, valós és jelképes értelemben is.

A költemény szerkezetileg teljesen szimmetrikus:

• Az első és az utolsó strófa a múlt-jelen ellentétére épül, amit a hajdan megélt, s a most visszhangzott „dajka”-dal kapcsol össze.
• A 2-5. strófa megfordítja az iménti idősíkokat, s a „meglett ember” valóságával ütközteti a gyermekévek álmát.
• A 3-4. versszakban a költő gyermekkoráról ábrándozik, s képzeletében visszatérnek a „régi játszótársak” és az emlékek.

Az egyes versszakok szerkezeti ritmusa is a múlt-jelen ellentétére van kihegyezve.

Az 1. versszakban a költő meghatottan köszönti a rég nem látott tájat, az „alföldi szép nagy rónaságot”, mely gyermekkorát idézi fel benne, és mintha dajkája énekét hallaná újra, ahogy itt jár. Felnőtt férfiként látja viszont szülőhelyét, s a táj gyermekkora hangulatát idézi fel benne. A refrén, a dajka altatódalának egy sora tovább erősíti az emlékezés, a nosztalgia kellemes hangulatát.

A 2. versszakból megtudjuk, hogy Petőfi még kisgyermek volt, amikor elment erről a tájról, és azóta nem járt erre. Húsz év telt el, amely sok bánatot és örömet is hozott. A költő csodálkozik, milyen gyorsan repül az idő („Húsz  esztendő …az idő, hogy lejár”). Úgy érzi, mintha csak tegnap lett volna az, amikor itt élt s gyermek volt.

A 3. versszakban a gyermekkori játszótársakat, pajtásokat idézi meg, akiket szívesen viszontlátna, szívesen leültetné maga mellé őket, mert elfeledtetnék vele, hogy gyermekből férfi lett, és 25 éves már („Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, / Hogy vállamon huszonöt év van már...”).

A gyermekkor egy értéktelített állapot Petőfi számára, az ártatlanság és a gondtalanság időszaka, amelybe időnként visszavágyik, különösen amikor a sors vihara nagyon megtépázza.

Gyermekként az embert még nem érték csalódások, nem nyomasztották olyan gondok, amelyek a felnőtt élet velejárói. Egy ilyen boldog időszak nosztalgiát ébreszt a költő lelkében, akit annál nagyobb súllyal nyomaszt az azóta eltelt idő, a huszonöt év, ezért itt mélabús hangulat lengi be a refrént is.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!