A Szörnyű idő 1849. július közepén íródott, valamikor július 6-17. között (dátumát nem tudták pontosan megállapítani), Mezőberényben. Az orosz és az osztrák hadak benyomultak az országba, s elfoglalták a fővárost, ennek híre nagy rémületet váltott ki.

Ráadásul a Bem által vezetett erdélyi hadsereg, amelynél Petőfi is szolgált, júniustól több fronton is harcolt: egyrészt a román népfelkelők ellen kellett védekezni Dél-Erdélyben, másrészt az orosz és osztrák hadsereg ellen, amely jól felszerelt katonákból állt, míg a magyar sereg fele újonc volt, ráadásul járvány is tizedelte őket.

A szabadságharc sorsa megpecsételődni látszott, a helyzet vereséggel fenyegetett, s ezt a költő is érezte, ő is meg volt rémülve. Ez a rémület jelenik meg a versben.

A Szörnyű idő volt Petőfi utolsó verse, egy utolsó nagy kifakadás, ordítás, kétségbeesett, rossz előérzetekkel, fájdalommal teli felkiáltás, melyből a teljes lelki összeomlás, a legsötétebb reménytelenség árad.

Petőfi látomása ezúttal nem a világszabadság eljövetelét jósolja meg, hanem a teljes megsemmisülést. Azt a fájó aggodalmát fogalmazza meg a versben, hogy elvesztjük a szabadságharcot, és elér minket a végpusztulás.

Szörnyű idő

Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyüség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.

És ott elől a háború
Csak a kisebb baj; szomorúbb,
Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásiból, o hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet.

Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?

A Szörnyű idő egy romantikus stílusú látomásvers, műfaja rapszódia. Címe témajelölő, a vers első sora. Már a cím is vészjósló hangulatot áraszt, apokaliptikus idők képzetét kelti fel, és a vers hangulata is kétségbeesett, riadt, komor, zaklatott.

Egy végsőkig felfokozott, rémülettel teli magánbeszédről van szó, melyben a költő rengeteg modalitással él, modalitása szerint fel is lehet osztani a verset két egységre: az 1-16. sor (első két strófa) felkiáltás („Szörnyű idő, szörnyű idő!”) és egy logikusan felépített kijelentéssorozat, a 17-32. sor (második két strófa) csupa kérdés.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!