A verset Petőfi az 1847-es év utolsó napján írta, 1847. december 31-én. Az év utolsó napján szokása volt számvetést készíteni, minthogy ő maga is szilveszterkor született.

1847-et jó évnek tartja, mert ez az év adta össze kedvesével. A vers legfontosabb üzenete az utolsó két versszakban található, ahol a költő két fogalmat vesz célba: ez a két szó a zsarnokság és a szolgalelkűség. Petőfi egyiket sem tudja megbocsátani.

 

Szilveszter éje 1847-ben

 

1

Hej, vannnak ma számadások!
Háziasszony, házigazda,
Mit bevett és kiadott az
Év folytában, összeadja.

Vizsgálják a pénzes erszényt,
Mennyi volt benn s mennyi van még,
S törlik le a verítéket,
Mellyel azt a pénzt szerezték.

Feleségem, lásd, milyen jó,
Hogy minékünk nincsen pénzünk:
Nem piszkoljuk be kezünket,
S nem csorog a verítékünk.

Amazoknak a ládáik,
Minekünk szíveink telvék…
Az milyen szegény gazdagság!
Ez milyen gazdag szegénység!

2

Még csak egymagam valék
Tavaly ilyentájban,
Az idén már kettecskén
Vagyunk a szobában.

Furcsa lesz, ha már ez egy
Darabig majd így mén:
Esztendőre hármacskán,
Azután négyecskén.

3

De félre, félre a tréfával,
Hisz beteg mellett állunk;
Beteg, haldoklik az esztendő,
Ez a mi drága kedves jóbarátunk…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.

Ő adta össze kezeinket,
Válhatlanúl, örökre,
Ő szállitá föl lelkeinket
Nem ismert és nem sejtett örömökre…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.

Az a kevés bú, mit koronként
Szivünkre rácseppente,
Nem keseríté boldogságunk,
Sőt azt még sokkal édesebbé tette…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.

Haldoklik ő, már csak nehány halk
Szívdobbanás van hátra,
S az örök éj borúl e szemre,
Mely boldogságunk hajnalfényét látta…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.

4

Az esztendőnek a halála
Oly ünnepélyes egy halál!
Ilyenkor minden jobb halandó
Elzárkozik, magába száll,

S nem hogy barátnak, hanem még az
Ellenségnek is megbocsát,
És ez valóban nagyszerű, szép;
De én is így tegyek-e hát?

Csak a zsarnok s a szolgalélek,
E kettő az én ellenem,
S én zsarnokoknak s rabszolgáknak
Bocsássak meg?… nem, sohasem!

Az isten ítélőszékénél,
Még ott sem mondok egyebet:
”Hogysem ezeknek megbocsássak,
Inkább elkárhozott legyek!”

 

A vers négy számozott részből áll. Az 1. részben, amely 4 versszakos, a költő arról elmélkedik, hogy év végén gazdag és szegény ember is számvetést készít, hogy az elmúlt esztendő jó volt-e, mi sikerült, mi nem.

Tréfásan azt mondja feleségének, milyen jó, hogy nincs pénzük, mert nem piszkítják be a kezüket, viszont ott vannak ketten egymásnak: a gazdagoknak a pénzesládájuk van tele, nekik a szívük: „Amazoknak a ládáik, / Minekünk szíveink telvék…”

A 2. rész rövidebb, csak két strófás. Petőfi arra emlékszik, hogy tavaly ilyenkor még egyedül élt, most kettesben vannak Júliával, jövő ilyenkor pedig már hárman lesznek, aztán négyen, ahogy bővül a család.

A 3. részben amely ismét 4 versszakból áll, komolyra fordítja a szót. Míg az 1-2. rész négysoros strófákból épült fel, a 3. rész versszakai 6 sorból állnak. Petőfi arról elmélkedik, hogy „haldoklik az esztendő”, azaz nemsokára vége az 1847-es évnek.

Jó évnek tartja, „drága kedves jóbarátunk”-nak nevezi. Azért volt jó év, mert ebben az évben házasodtak össze Júliával. Ez az oka, hogy szilveszterkor megáldja az óévet.

A 4. rész is 4 strófából épül fel, de a strófák ismét csak 4 sorosak. Az esztendő halála Petőfi szerint arra készteti a jóérzésű embereket, hogy magukba szálljanak, és megbocsássanak barátoknak és ellenségeknek egyaránt. Ez nagyon szép szokás, ám ő nem tudja követni, van ugyanis két dolog, amit nem képes megbocsátani…

Csak a zsarnok s a szolgalélek,
E kettő az én ellenem,
S én zsarnokoknak s rabszolgáknak
Bocsássak meg?… nem, sohasem!

Tehát amit a költő nem bocsát meg, az a zsarnokság és a rabszolgaság, a szolgalelkűség. Nemcsak az elnyomóra haragszik, hanem arra is, aki hagyja, hogy uralkodjanak fölötte, mert az is hibás.

Tudni kell, hogy Petőfi rengetegszer kétségbeesett a „kutyákká aljasodott” szolgalelkek miatt. Annak, hogy Adyig nem lesz olyan költőnk, aki jobban ostorozta volna saját nemzetét, részben ez volt az oka.

A zsarnokság és a szolgalelkűség az a két ellenség, amelynek Petőfi sohasem bocsát meg. Még ha Isten ítélőszéke előtt állna, akkor is azt mondaná, hogy inkább elkárhozik és megy a pokolba, mint hogy a zsarnokoknak és a rabszolgáknak megbocsásson.