Petőfi Sándor: Reszket a bokor, mert… (elemzés)
A 2. versszak „teli van a Duna” képe nem kelti az emberben az árvízveszély érzetét. Petőfi azt érezteti vele, hogy a szívében is majdnem úgy túlcsordul az érzelem, ahogyan a folyók kiöntenek. A régi szenvedély most is ugyanolyan erős, a Duna tele van vízzel, az ő szíve tele van szerelemmel.
Azon tépelődik, vajon szereti-e őt Júlia („Szeretsz, rózsaszálam?”), vagyis megerősítésre vágyik, hogy a lány viszontszereti.
Aztán bevallja: „Én ugyan szeretlek” (az „ugyan” szó kicsit kétértelművé teszi a vallomást: ha másképp hangsúlyozzuk, akkor pont az lesz az értelme, hogy nem szereti). Itt az „ugyan” azt jelenti, „nagyon”, tehát az „én ugyan szeretlek” azt jelenti: „én nagyon szeretlek”.
Az egész vers olyan családias hangulatú. Az „Apád-anyád nálam / Jobban nem szerethet” sor fokozza a szerelmi vallomást: ennél jobban már igazán nem lehet szeretni, mint ahogy a költő szeret.
Az utolsó strófában megfordul az a sorrend, amely a vers nyitását jellemezte. A szokásos kezdés a természeti kép, és aztán jön a gondolatpárhuzam. Itt Petőfi felcseréli a sorrendet, és kettejüket emeli ki: tehát előbb jön a gondolat és utána a motívum.
Amikor együtt voltak ő meg a lány, akkor Júlia szerette őt, aztán jön a hasonlat a természeti képpel, amely érzékelteti, hogy most valami baj van köztük (hogy mi, azt nem mondja ki nyíltan).
Az évszakok ellentétéből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a költő kijózanodott: szembenézett azzal a lehetőséggel, hogy Júlia nem szereti („Mikor együtt voltunk, / Tudom, hogy szerettél. / Akkor meleg nyár volt, / Most tél van, hideg tél.”) Amikor Júlia szerette őt, az olyan volt, mint a nyár, most viszont olyan, mint a tél (mert már nem szereti).
Végül elbúcsúzik, egy akkoriban hétköznapinak számító búcsúformulával: „Az isten áldjon meg”, vagyis megáldja Júliát, szeretettel búcsúzik el tőle, indulatmentesen, befogadóan, higgadtan. Azt mondja neki, áldjon meg az Isten és menj, ha már nem szeretsz. Tehát akkor is megáldja, ha már nem szereti őt Júlia, ez jelzi, hogy nem haragszik rá. Egyetlen rossz szava sincs hozzá, és bárhogyan dönt, azt elfogadja.
Aztán egy fokozással hozzáteszi: „De ha még szeretsz, úgy / Ezerszer áldjon meg!” Ez csattanó jellegű befejezés, de az igazi csattanó Júlia válasza: „Ezerszer, Júlia” (amivel a lány értelemszerűen azt közölte, hogy szereti Petőfit).
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
1847. szetember 8-án volt az esküvő.