A dalokban az érzelmeké a főszerep, a belső világ (a költő lelke) egybeolvad bennük a külvilággal (jelen esetben a tájjal)  Egységes, egynemű hangulat jellemzi őket.

Jelen esetben az egész költemény egyetlen hangulat, amelyben érzelem és motívum izgalmas egyensúlyban van egymással (motívumok utalnak arra, hogy mi történik a lélekben). Fő szervező ereje a párhuzam (amely minden strófa elején van) és a fokozás, nagyítás (amely minden strófa végén van).

A költő természeti képpel nyitja a verset, ez is a népdalokat juttatja eszünkbe (ugyanis a legtöbb népdal természeti képpel indít, pl. madár, virág).

A természeti párhuzamokkal a költő érzelmi tartalmakat fejez ki: fokról fokra, lépcsőzetesen jutunk el Petőfi lelkivilágához. Egy érzés ugyanis a másik ember számára megfoghatatlan, csak úgy tudjuk átélhetővé tenni, ha tárgyiasítjuk, vagyis kivetítjük a valóság rokon tartalmú képeire.

Erre a tárgyiasításra leggyakrabban a természeti képek adnak lehetőséget, ugyanis a táj önmagában esztétikailag közömbös: se nem szép, se nem taszító (hangulatunktól függően látjuk ennek vagy annak). Így a táj segítségével a legkönnyebb hangulatot kifejezni.

A Reszket a bokor, mert… kezdetű versben is két külön világ jelenik meg: a természeté és az emberé, és a kettőt a közös hangulat kapcsolja össze.

Petőfi egy egészen egyszerű természeti képpel nyit: „Reszket a bokor, mert / Madárka szállott rá”. Tehát külső hatásra megmozdul a bokor ága, de a folytatásban már Petőfi lelkivilágába lépünk be. Anaforás szerkezettel folytatja: „Reszket a lelkem, mert / Eszembe jutottál”. Tehát a lírai énhez közel álló természeti képből a lírai én lelkébe lépünk, itt egy váltás van.

A madárka-motívum azt érzékelteti, hogy az érzelem finoman érkezik, mint ahogy a bokor ága megrezzen a rászálló madár súlyától.

A reszkető lélek bizonytalanságot fejez ki. Petőfi lelkét Júlia emléke, a Júlia-élmény remegteti meg. Bizonytalanság, félelem, aggódás tartja fogva a lelkét. Vágyakozik Júlia után, azon tűnődik, vajon mit csinálhat most Júlia.

Az „Eszembe jutottál” egy lezáró formula, s Petőfi ezzel kezdi a következő képet, így láncöltésszerűen halad előre a vers.

Érdekes módon az „eszembe jutottál” azt is sugallja, hogy már majdnem elfelejtettelek (mert az szokott eszünkbe jutni, aki vagy ami korábban már feledésbe merült). Attól azonban, hogy már kezdi elfelejteni, hogy kezdi túltenni magát rajta, továbbra is értékes a költő számára ez a szerelem.

A „kicsiny kis leányka” többszörös figura etymologica. A valóságban persze nem pici lány Júlia, pedig szó szerint ezt mondja a költő, és mégis mindenki érti, hogy Petőfi ezzel kedveskedni akar Júliának, becézi őt, érezteti, hogy szereti, hogy közel áll a szívéhez. A „leány” vagy a „lyány” szó is jellemző Petőfire.

A „nagyvilágnak legnagyobb gyémántja” egy túlzó kép (a túlzás a romantika eszköze), ezzel ellentétet alkot a „kicsiny kis leányka” kép. A költő védeni, óvni akarja kedvesét, mert a kicsiny leány védtelen, veszendő, elvész ebben a nagy világban.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!