Petőfi Sándor: Palota és kunyhó (elemzés)
A Palota és kunyhó hangvétele erőteljes, indulatos, haragos. Ezt jól érezzük abból, hogy alig találunk benne kijelentő mondatot: Petőfi kérdéseit felszólítás követi, majd ismét kérdés következik. Igéinek negyede felszólító módú.
A költő kérdez, válaszol, megszólít, okot nyomoz, felhív, buzdít, átkoz, áld, mindent az indulatai alapján ítél meg. Érdes hangja csak ott forrósodik át, ahol prófétai elhivatottságáról beszél.
A Palota és kunyhó verselése időmértékes, de a jambusformát úgy használta fel Petőfi, hogy a forradalmi eszmék hordozójává váljon: időnként spondeusokat is betesz, ezzel megóvja versét a túlságos könnyedségtől, légiességtől.
1847-ben írt politikai jambusversei, mint ez is, a dísztelenebb, de kifejezőbb stílus érdekében folytatott harcát tükrözik. A dísztelen, puritán, de igényes költőiséget képviselte, amelynek szépségét a megkomponáltság és az ebből következő erőteljesség adja.
Érdemes megfigyelni a versbeszéd természetességét: Petőfi ritkán él nyelvújítási szavakkal (pl. szerénykedik, lakmározik), s ezeket is úgy építi bele a versbe, hogy valamilyen hangulatot kifejezzenek. Így még a keresettebb sorok is olyan lendületesek, sodróak, hogy az élőbeszéd természetességével hatnak.
Szintén a természetességet segíti elő az, hogy a költő beletesz a versbe több szólást vagy szólásszerű kifejezést, amelyek a mindennapi beszédben is előfordulnak (pl. „Meg vannak már számlálva napjaid”, „Jön rátok is még boldogabb idő”).
A merész áthajlásokkal is a vers és az élőbeszéd közti távolságot próbálja áthidalni: birtokos jelzőt választ el a birtokszótól, jelzőt a jelzett szótól, névelőt az utána következő névszótól, stb.
A strófaszerkezettel is újít: a versszakok első 4 sora a tízes jambusok feszes rendje szerint halad, az 5-8. sor 8-8-9-8 szótagból áll, és az utolsó előtti sort ugratja ki a költő. Ezek az utolsó előtti, illetve utolsó sorok csattannak, replikáznak, tehát kiemelten fontosak.
Az 1. versszakból a „nyomorúság” szó ugrik ki, a 2. versszak az anyjukat vesztett madárfiúk képével zárul, a 3. versszak a bűnhődés ábrázolásával, a 4. strófa pedig egy ellentéttel (sötét szoba-fényes szív), melyet majd az 5. strófa fejt ki. Az utolsó előtti versszak zárlatában a nép szenvedése perel a világrenddel, az utolsó sorok pedig a költői állásfoglalást rögzítik.
Akárcsak hangvétele, a vers hangzása is kemény: Petőfi a mássalhangzó-torlódásokkal, a „tt”-k, a torokhangok (k, g), a „d”-k kopogásával szándékosan kellemetlen, riasztó hatást kelt. A költő kerülte a díszítéseket, direkt nem használta a művésziesség akkor divatos kellékeit.
Az intenzitást fokozza, hogy az igék közül a legtöbb egyes szám első vagy második személyű, azaz olyan, amiben a költő szólal meg vagy szólít meg valakit. Erre mondjuk, hogy Petőfi valamilyen módon személyesen jelen van a versben.
Említettem, hogy ellentétbe állítja a kunyhót és a palotát. Ellentét és párhuzam határozza meg a vers szerkesztését is:
Palota (1-3. versszak) – Kunyhó (4-6. versszak)
Kérdés – Kérdés
Magyarázat (Azért…) – Kérdés-magyarázat (Azért-e…)
Felszólítás – Felszólítás
Kérdés – Felkiáltás
Példa, mely a magyarázat funkciójával bír, a képben ellentét rejlik (víg héja-zokogó madárfiú) – Magyarázat (Mert…), amely ellentétbe fejlődik át
Megszólítás – Megszólítás
Átok – Áldás
Az egymással feleselő azonos stilisztikai eszközök növelik a feszültséget, erősítik a költői indulatot.
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Petőfi Sándor: Palota és kunyhó (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>