Petőfi haragját nemcsak Ausztria hívta ki azzal, hogy Magyarországot gúzsba köti és leszívja erőit, hanem az a magyar hozzáállás is, amely beletörődik ebbe a helyzetbe.

Sőt, vannak olyan Habsburg-párti nemesek, akik ezt a kiszolgáltatott viszonyt „barátságnak” és „szövetségnek” nevezik. Erre vonatkoznak a vers gúnyos sorai: „Áldd a sorsod, áldd az istent, / Okatootáia, / Hogy Kínán is túl vagy még, hogy / Szomszédod Ausztr(ál)ia.”

Ebbe az országba, Okatootáiába a civilizáció „be sem lopózhat”, mert itt ismeretlen a „lelki szükség”. a művészeket csak „kapa-kaszakerülő” naplopóknak tartják, de különben is alig vannak művészek. Nincsenek „nyilvános épületek” sem, viszont annál több az akasztófa, és a paraszt és a nemes között mély szakadék van.

Azért erősen túloz Petőfi, hiszen 1847 végén Magyarországnak már van Tudományos Akadémiája, Nemzeti Könyvtára, József Ipartanodája, és virágzik az irodalom, a jogtudomány, az orvostudomány, az építészet. Van Nemzeti Színház, Lánchíd, megnyílt az első vasútvonal, vannak folyóiratok, napilapok, és így tovább.

Petőfi általában még túlzásaiban is realista szokott lenni, itt most mégis úgy tűnik, mintha elszaladt volna vele a ló, amikor ilyen felháborodva gúnyolódik a közállapotokon. Mi lehet ennek az oka?

Petőfi azokra a dolgokra koncentrált, amelyek még 1847-ben is változatlanok voltak, pl. a paraszt és a nemes ellentétére. Természetesen a paraszt szemszögéből néz mindent, márpedig a köznép, a parasztság álláspontja szerint a közállapotok csak elítélhetőek lehetnek.

Hiába az Akadémia, a színház és a folyóiratok meg az egész pezsgő szellemi élet, ha a parasztságnak abból semmi haszna nincs. Ezt a fejlődést is csak a szűk nemesi réteg élvezhette, legjobb esetben is csak néhány tízezer ember életébe hozott javulást.

Petőfit egyedül az érdekli, hogy a nagy tömegek még mindig úgy élnek, mint száz évvel korábban: a régi feudális kiszolgáltatottságban.

Ebben viszont igaza van, hiszen abban az időben valóban az akasztófa volt az egyetlen „épület”, amely még az ország legeldugottabb falujában is megtalálható volt. És 1848-ig a pallosjog is megilletett a nemességből 304 magánszemélyt, akiknek joguk volt hajdúkat tartani és börtönöket létesíteni, akasztófát állítani. Tehát nemcsak a vármegyék és hivatalos testületek ítélhettek halálra embereket.

Ráadásul az 1847. november 12-i rendi országgyűlésen két hétig unalmas huzavonával telt az idő, amikor pedig a sürgős és fontos kérdések (közteherviselés, örökváltság) szóba kerültek, nem lehetett semmi reformot elérni, mert a követek értetlensége, akadékoskodása, nehézkessége a legenyhébb reformoknak is útját állta. Még csak törvényjavaslat sem született az úrbéri terhek megváltásáról.

Petőfi tehát azt látta, azt tapasztalta, hogy a lényeg nem változik, és ő erre a mozdulatlan lényegre koncentrált. A köznép, a parasztság olyan állapotok közt élt, hogy a vers kihívó képei aligha mondhatók szatirikus túlzásnak.

Petőfinek ez a szatirikus nemzetbírálata már korábban is számtalan versben megfogalmazódott (A nép, Pató Pál úr, Kutyakaparó stb.), de most már végképp úgy érzi, hogy érlelődik a forradalom, mert a népnek a saját kezébe kell vennie a sorsát. Az országgyűléseken ugyanis a nemesek elképesztő történelmi vakságról és a helyzet teljes félreismeréséről tesznek tanúbizonyságot.

Az Okatootáia formailag játékosan egyszerű, a hangvétel pedig a Petőfitől megszokottnál elvontabb és stilizáltabb. Mondanivalóját a költő a lehető legegyszerűbb versforma alkalmazásával adja elő.

Az Okatootáia ütemhangsúlyos verselésű. Pattogó ritmusú sorait az ember önkéntelenül úgy olvassa fel, hogy a szüneteket (cezúrákat) kihangsúlyozza:

Van egy ország / úgy hívják, hogy

Okatoo / táia

Ez a ritmus az oka, hogy a verssorok könnyebben rögzülnek az ember emlékezetében.

A rímek elsőre igénytelennek látszanak: x a x a (félrím), de valójában szellemes, ötletes megoldásokat eredményeznek (pl. a 10. strófa „fog-fog” ríme, amely az azonos alakú szó eltérő jelentésével játszik).