A képek a különböző érzékterületeket is mozgósítják: a látásban a színeknek jut fontos szerep (sárga fenék, sötétzöld káka, zöld búza, piros pipacsok, kék virágok stb.), a hallásban pedig a hangutánzó szavaknak (pl. loccsan, jajgat, károg). A pusztán egyébként jellegzetes csend van, amelyet csak időnként törnek meg hangok.

A versben összevegyülnek a műnemek, ugyanis a lírai részek leíró, életképszerű elemekkel keverednek a szövegben.

A költői képek és a jelzős szerkezetek konvencionálisak és magától értetődőek, nem teremtenek feszültséget (szép föveny, forró nyárközép, ütöttkopott csárda stb.).

A költői kifejezésmód közel áll a beszélt nyelvhez, egyszerű és természetes, akárcsak Petőfi más verseiben, hiszen az egyszerűség eszményét tette költői programjává.

A versből bizakodás, optimizmus és derű árad, mert Petőfi még nem sejtette a hamarosan bekövetkező választási kudarcot.

A vers végén nyitottságot, befejezetlenséget érzünk. A záró kép, a szélmalmok vitorláinak szüntelen, fáradhatatlan forgása a határtalanság benyomását kelti, s lehetséges, hogy a jövőhöz fűződő lehetőségeket jelképezi.

A Kiskunság verselése ütemhangsúlyos. Az egyik leggyakoribb magyaros versformára, a felező tizenkettesekre vezethető vissza. A versben 6 és 12 szótagos sorok váltakoznak (6-12-12-6-6-12-12-6), melyeket félrímek (xaxaxbxb) kapcsolnak össze.

Ez a sorhosszúság lehetőséget nyújt a költőnek a részletező leírásra, de könnyen egyhangúvá, lassú sodrásúvá teheti a vers tempóját.

Petőfi ezt a problémát ügyesen leküzdötte: az általa megalkotott bonyolult versformának fontos szerep jut abban, hogy a vers a változatosság érzését kelti az olvasóban, ugyanis a 12 szótagos sorok és a 6 szótagos félsorok váltakoztatása felgyorsítja a tempót, különösen a strófa belsejében, és mozgalmassá teszi a versszak szerkezetét.