Petőfi Sándor: Hortobágyi kocsmárosné (elemzés)
1842 októberében született a vers, akkor, amikor a költő Debrecenből gyalog indult Tiszafüred felé a Hortobágyon át. Volt tehát a versnek életrajzi alapja, és egy olyan mozzanat sincs a műben, amely ellentmondana a valós élménynek. És mégis…
A valós élmény csak az ötletet adta. Ám Petőfi nem a saját nevében szólal meg a versben, hanem a vigadozó vándorfiú szerepét játssza, akinek mindenhol van egy kedvese. Sőt, a vers egésze, a daloló attitűd leginkább egy csikós vagy egy betyár képét idézi fel.
Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!
Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom;
Debrecentől Nagy-Hortobágy messze van,
Debrecentől Hortobágyig szomjaztam.
Szilaj nótát fütyörésznek a szelek,
Lelkem, testem majd megveszi a hideg:
Tekintsen rám, kocsmárosné violám!
Fölmelegszem kökényszeme sugarán.
Kocsmárosné, hej hol termett a bora?
Savanyú, mint az éretlen vadalma.
Csókolja meg az ajkamat szaporán,
Édes a csók, megédesűl tőle szám.
Szép menyecske… savanyú bor… édes csók…
Az én lábam idestova tántorog;
Öleljen meg, kocsmárosné édesem!
Ne várja, míg itt hosszában elesem.
Ej galambom, milyen puha a keble!
Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte;
Úgyis kemény ágyam lesz az éjszaka,
Messze lakom, nem érek még ma haza.
Milyen ember a vers beszélője? Mindenekelőtt szabad és tüzes vérmérsékletű (ebben emlékeztet Petőfire). A széles mozdulatok, a magabiztosság, a „ki a legény a csárdában”-hozzáállás, a szabados beszéd mind erre utal. A lírai én tehát egy szabadlegény, akinek szerepébe a költő belehelyezkedett.
A költemény műfaja dal, méghozzá népies helyzetdal, azonkívül életkép is.
A költő, aki azonosul az általa felvett lírai szereppel, egy képzeletbeli helyzetet ír le: a vándor szabadlegény útközben betér a kocsmába egy kis borozgatásra, és udvarol a szép kocsmárosnénak. Az ilyen versek mögött nincs életrajzi háttér, valós élmény, személyesség, hanem egy jellegzetes helyzetet írnak le egy jellegzetes népi elbeszélő hangján előadva.
Általában a népies helyzetdalban a költő beleképzeli magát egy jellegzetes népi alak helyébe és egy kitalált helyzetet ad elő, de az is előfordul, hogy a saját érzelmeit írja le, csak épp valamilyen szerepbe bújva (ezáltal eltávolítja önmagától saját érzelmeit).
A népies helyzetdal egyik változata zsánerkép, amelyben kedélyes, humoros hangon jellemez a költő egy népies alakot.
Említettem, hogy a vers életkép. Az életkép a népies költészet leggyakoribb műfaja, amelyben a mindennapi élet valamely tipikus, jellemző helyzete vagy eseménye jelenik meg. A költő egy-két fő vonással ábrázolja, mellőzve az egyénítést.
A Hortobágyi kocsmárosné című versben nemcsak a téma kifejezetten népies, hanem a stílus is, felfigyelhetünk például népies kifejezésekre: „majd megvesz az Isten hidege”, „szép menyecske”, „kökényszemű”.
Petőfi megszólításai – „angyalom”, „galambom”, „violám” – szintén népiesek, méghozzá régi, ismert megoldások, a népdalokból, virágénekekből is ismert toposzok.
Számos indulatszót is találhatunk a versben, amelyek érzelmeket fejeznek ki (pl. „hej”, „ej”).
A vers hangvétele közvetlen, stílusa természetes, egyszerű, hangulata kedélyes, derűs, humoros, elvégre egy évődő, tréfálkozó, játékos udvarlás a téma.
Petőfi beszédmódja a hétköznapi nyelvhasználathoz közelít.
Egy miniatűr epikus történetet ismerünk meg a versből, amelyet Petőfi ellentétes szerkezetekben bont ki (ez gyakori a népköltészetben). Figyeljük meg, hogy a négysoros strófák 2-2 sora között ellentét van (iszom-szomjaztam, hideg-meleg, savanyú-édes, tántorgás-ölelés, puha-kemény).
Petőfi az ellentéteket az udvarlás kellékeként használja fel: azokkal szemlélteti, hogy sok nélkülözés után éhesen, szomjasan, fáradtan megérkezve a kocsmába az addig tapasztalt külső viszonyok ridegségével szemben a kocsmárosné alakja a melegséget, a menedéket jelenti a számára.
A humoros hatást fokozza azzal, hogy megjátssza az ittasságot (tántorog, mintha el akarna esni), és így teremt alkalmat arra, hogy a szép kocsmárosné megölelhesse. Ennek a játéknak tehát a kocsmárosnéhoz való pajzán közeledés a célja.
A versben Horatius közkedvelt világszemlélete ölt testet: élvezzük a pillanatot! (Petőfi korai költeményeiben gyakran megjelenik ez a szemlélet.)
A vers formailag is népies: a népdalokra jellemző ütemhangsúlyos mértékben íródott, ritmusa háromütemű 11-es (a sorok 11 szótagosak és három ütemből állnak: „Hor-to-bá-gyi kocs-má-ros-né, an-gya-lom!”).
A vers egyszerűnek tűnik, ugyanakkor jól formált, alaposan ki van találva, meg van alkotva. Jó példája annak, hogy ha egy vers egyszerű és természetesnek hat, az nem jelenti, hogy ne volna nagyon is tudatosan megformálva. Ellenkezőleg: elengedhetetlen hozzá a mesterségbeli tudás.
Tehát – ellentétben a romantikus költők szerepfelfogásával – az egyszerűség és a természetesség nem pusztán a tehetség, a zsenialitás megnyilvánulása.
Hozzászólások
Petőfi Sándor: Hortobágyi kocsmárosné (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>