A Honfidal című vers 1844 január-februárban íródott Debrecenben, ahol Petőfi egy igen nehéz, nyomorúságos telet töltött el (erről az Egy telem Debrecenben című versében számol be).

Honfidal

Tied vagyok, tied, hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?

Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed.
Te állj, s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted;

S az összeroskadó kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem
Áldása rája! –

De én nem mondom senkinek,
Ki nem kiáltom:
Legkedvesebbem hogy te vagy
A nagy világon.

Titkon kisérem lépteid,
S mindegyre híven;
Nem, mint az árny az útazót,
Csak jó időben.

De mint az árnyék nő, midőn
Az est közelget:
Nő búm, ha sötétedni kezd,
Hazám, fölötted.

És elmegyek, hol híveid
Pohárt emelve
A sorstól új fényt esdenek
Szent életedre;

S kihajtom egy cseppig borát
A telt üvegnek,
Bár keserű… mert könnyeim
Beléperegnek!

Petőfi lírájában eleinte még a hagyományos reformkori partriotizmus kapott hangot, de a Honfidalban a hazafiúi érzelem már személyes ügyként jelenik meg.

Magas érzelmi hőfokon, lendületesen és a tőle megszokott közvetlenséggel zendít rá a költő, s már az első sorokban megragadja az olvasót. Jellegzetesen petőfies a hazaszeretet feltétlensége is: „Kit szeretnék, ha tégedet / Nem szeretnélek?”

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!