A Falun című vers 1845 augusztusában íródott. Azt a nyarat Petőfi a szüleinél töltötte, akik ekkor már nem Dunavecsén, hanem Szalkszentmártonban laktak. Itt írta A jó öreg kocsmáros mellett ezt a verset is.

Falun

Király vagyok most minden alkonyon:
A nap pirosló fényt lövel reám,
A nap pirosló búcsusúgara
Biborra festi egyszerű ruhám.

Gyönyörrel járom estenként a tájt,
Kilépvén a kis házfödél alól;
Porfellegekben a nagy ég alatt
A hazatérő nyáj kolompja szól.

Elandalodva hallom e zenét,
Elandalodva szemlélek körűl;
És messze látok, mert mindenfelé
Megmérhetetlen rónaság terűl.

A rónaságnak messze tengerén
Imitt-amott áll egy fa, mint sziget,
S hová imát küld a mohamedán:
Kelet felé ez hosszú árnyat vet.

Miként a csatában a sebzett vitéz,
Elvérzik a nap végre, s elesik;
S mint a dicsőség a vitéz-halált,
A napot csillagok s hold követik.

Körűlem éj van, fényes éjszaka;
A csillagfényes éjben méla csend,
Oly csend, hogy szinte vélem hallani,
Mit a holdban szent Dávid lantja zeng.

A szomszéd tóból a vadlúdakat
Látom csapatban messzeszállani;
Szivemből is föl- és elszállanak
A nagyravágyás, hír vad álmai.

Feledni kezdem Pestet és zaját,
S jövendőm minden büszke terveit;
Jobb lenne élnem, így gondolkodom,
Jobb lenne élnem elfeledve itt.

A fölmagasztalt nagy nevek között
Ne hangoztassa senki nevemet,
Csak szőlőm és szántóföldem legyen,
Termők piros bort s fehér kenyeret.

S midőn szőlőmbül s szántóföldemről
Házamba térek este: hozza be
Majd a piros bort s fehér kenyeret
Piros menyecskének fehér keze.

S ha a késő halálnak ujjai
A férj és nő szemét majd befogák:
Tegyék egy sírba a két aggastyánt
Nem tettetésből síró unokák.

A versben megvan mindaz, ami Petőfi tájverseiben a leginkább élvezhető: táj és hangulat kölcsönösen hatnak egymásra, és egy lelki élmény játszódik le a szemünk előtt.

A költő ugyanazt az igénytelen alföldi tájat ábrázolja, amit Az alföld című versben: a porfellegben hazatérő, kolompoló nyájat, a végtelen rónát, a pusztában álló magányos fát. Egy miniatűr tájképet fest meg.

Teljesen mindennapi a látvány, amelyet legfeljebb a vers stilizált formája „dob föl” egy kicsit, és a különleges hangulat, amit Petőfi meg tud teremteni a műveiben.

Pompás a versindítás („Király vagyok most minden alkonyon”), amely megemeli az érzelmi hőfokot.

A kolomp zenévé, a rónaság tengerré magasztosul, a fák árnya keletnek vetődik, amerre „imát küld a mohamedán”. Ezt a képet mintegy megkoronázza a csillagok és a hold fenségében „elvérző” nap metaforája.

A 6. versszakig lineárisan előrehaladunk az időben, de a 6. versszakban a kép megáll: leszáll az éjszaka, szemlélet és hangulat itt egybetapad. A strófa visszacsatol a nyitó képhez is, de a következő szerkezeti egység felütése, nyitóképe is lehetne, ami jelzi, hogy átmeneti jellegű a versszak.

A továbbiakban még jön egy természeti párhuzam a vadludak és a nagyravágyás röptéről, és a költő eddig kifelé forduló pillantása befelé fordul. Eddig a költő által teremtett hangulat itatta át a tájképet, most a táj varázsa ejti rabul a költőt.

Feledve a zajos pesti életet Petőfi gondolatban feláldozza a hírnevet és a becsvágyat azokért az értékekért, amelyeket a pillanat szépsége ismertetett meg vele: a nyugodt falusi életért (nem kíván mást, csak szőlőt, szántóföldet, feleséget és gyermekeket).

A vers műfajilag összetett: az 1-6. versszak a falusi alkonyat magasztos ódája, a 6-11. versszak gondolati jellegű, az értékmegfordulást tematizálja, de mindvégig jelen vagy egyfajta vallomás-jelleg is.

Ütemhangsúlyosan és időmértékesen is ritmizálható: felező tízesek és ötös jambusok vannak benne. Így hát a verszene a „dal” műfajjal is rokonítja. Ezért Goda Imre azt javasolja, műfajilag tekintsük a verset lírai költeménynek.