A vers 1844 júniusában született Pesten. Ebben az időszakban Petőfi olyan dalokat írt, amelyek az élet keserűségét panaszolták el. A világ rút, a lírai én szenved benne, és ha kedvesére néz, akkor úgy érzi, hogy a lány a napfény, és mellette ő az éjjel.

Bár szerelmi költeményről van szó, mivel nincs valós életrajzi háttere, a szerepversek közé tartozik. Műfaja népies helyzetdal. Témája a szerelemvágy és a szerelmi bánat.

Ez a világ amilyen nagy

Ez a világ amilyen nagy,
Te, galambom, oly kicsiny vagy;
De ha téged birhatnálak,
A világért nem adnálak!

Te vagy a nap, én az éjjel,
Teljes teli sötétséggel;
Ha szivünk összeolvadna,
Rám be szép hajnal hasadna!

Ne nézz reám, süsd le szemed –
Elégeti a lelkemet!
De hisz úgysem szeretsz engem,
Égjen el hát árva lelkem!

A vers tömör és egyszerű. A dalbeli drámaiságnak, az ellentétes belső ritmusnak szép példája.

Az első két versszak ritmikusan ismétlődő mondatpárhuzamaiban egy-egy ellentét (nagy-kicsiny, nap-éjjel) s ennek egybefoglalása található.

A harmadik strófa is ellentétre épül: a képek (tüzes szempár-elégő lélek) a vágy és a reménytelen szerelem, a lemondás érzéseit közvetítik.

A versben levő ellentétes gondolatritmus külsőségesen indul, de bensőségessé mélyül. Az első két sor ellentéte még primitív kedveskedés, amely a 3-4. sorban arra szolgál, hogy az érzelem korlátlanságát segítsen naivul kifejezni.

Aztán a második strófában elmélyül, tartalmassá válik az ellentét: „Te vagy a nap, én az éjjel, / Teljes teli sötétséggel.”

A dalt egy hirtelen indulat zárja le, amely inkább csak fordulatos, mint csattanós: „De hisz úgysem szeretsz engem, / Égjen el hát árva lelkem!”

A vers ütemhangsúlyos magyaros verselésű, kétütemű, páros rímű felező nyolcasokból áll.

Mivel egynemű érzelmet szólaltat meg, és nem találunk benne életképszerű elemet, Petőfi „tiszta” népdalai közé tartozónak szokták tekinteni.