A kezdőképek (világ, Isten kertje) kozmikus méretűek, mégis kisszerűen hatnak. Ezután a költő tegező formában megszólítja az embereket, s ez a tegezés őriz valamit a „lírai pertu” konvenciójából (az „én-te” viszony pl. a költő és a haza vagy a költő és az Isten között nem volt ritkaság a reformkori költészetben). Szóval ez a nyitány jól jelzi, hogy Petőfi ekkor még nem talált rá a saját hangjára.

Ám az első strófa zárósora – Benne gyom tán nem leszek – már előrejelzi a későbbi nagy egyéniség készülődését (amely majd olyan versekben fog megmutatkozni, mint pl. a Halhatatlan a lélek).

Nemcsak a konkrét élményi háttér hiányzik a versből, hanem a metaforák is nagyon általánosak („égi kéz”, „lángok szűzen égnek”, „szent oltárul”, „az ég szívem földébe… ülteté be” stb.), ezek teljesen „dekonkretizálják” a stílust is.

A vers csúcspontja a híres 4. versszak, amely Horváth János szerint akár mottó is lehetne egy Petőfit jellemző lélektani elemzés elején:

Mint a róna, hol születtem,
Lelkem útja tetteimben
Egyenes!
Szavaimmal egy az érzet:
Célra jutni álbeszédet
Tétovázva nem keres.

Megkapó ez a morális önvallomás, ráadásul ebben a strófában kicsit „petőfiesebben” fejezi ki magát a költő. A sok konvenciózus, hagyományos kép között, amely a verset uralja, megjelenik a róna (az alföld, a puszta), és most először szerepel Petőfi lírájában hasonlatként, párhuzamba állítva nagy eszmékkel.

A róna a költő morális önarcképének hasonmása, Petőfi teljesen tudatosan választja ki arra, hogy önarcképét érzékeltesse általa. Ez a motívum már megelőlegezi Az alföld című verset, amelyet a költő egy évvel később, 1844-ben írt.

A strófa teljes jelentőségét azonban csak akkor értjük meg, ha az egész vers összefüggésében vizsgáljuk. Fontos ugyanis a 3. versszak is, amelyben nemcsak önelemzés, hanem a sors jellemzése is szerepel:

Mit ma ád, elvészi holnap;
Majd megadja, amit elkap;
jellemképe: változat.

A sors tehát kiismerhetetlen, szeszélyes, változó, ingatag, ilyen a „természete”, a „jelleme”. Ezzel a jellemképpel állítja szembe Petőfi a saját állhatatosságát, karakterének egyenességét, szilárdságát, a maga tiszta jellemét. A sors az ő nagy ellenfele: a vers igazi dinamikája az ártó sors és a költő ellentétében található.

Az Én című vers afféle bemutatkozás a későbbi nagy viaskodások előtt. A mű legszemélyesebb eleme a sors ellenében megnyilatkozó költő hangja, amelyben közvetlenül mutatkozik meg a Petőfi-egyéniség, amely bevon minket a költő személyiségének lírai hatókörébe.

Összefoglalásul azt mondhatjuk, hogy Petőfi költészetében ekkor még tovább élt a konvencionális stílus-modor, meghatározóak voltak a hagyományos stílusrétegből vett kifejezések, jelzős szóösszetételek, metaforák, hasonlatok, amelyeknek eredeti helyükön, Bajzánál és az almanach-lírában az volt a szerepük, hogy leplezzék a lírai tartalom és az érdektelen költőegyéniségek vérszegénységét, kicsinységét (ezért érezzük mesterkéltnek, erőltetettnek az almanach-lírát).

Petőfi az Én írásakor ugyan még ezzel a konvencionális képanyaggal dolgozott, de a hagyományos stílusjegyek már belesodródtak egy újfajta egyéniség lírai közegébe, amely éppen csak elkezdett megmutatkozni a költő én-verseiben.