A vers 1843 márciusában született, abban az időszakban, amelyben Petőfi főleg szerepverseket alkotott. Horváth János szerint 1842 és 1844 között jelentéktelen helyet foglal el Petőfi-költészetében az én-líra, minthogy elsősorban a szerepjátszó Petőfi uralja ezt az időszakot.

Pándi Pál azonban kimutatta, hogy már ebben az időszakban is számos konkrét, tárgyilag is hiteles én-vers született Petőfi tolla alatt. Ezek egyike a címében is én-versként definiált Én.

Én

A világ az isten kertje;
Gyom s virág vagytok ti benne,
Emberek!
Én a kertnek egy kis magja,
De az úr ha pártom fogja:
Benne gyom tán nem leszek.

Tiszta e kebelnek mélye;
Égi kéz lövellt beléje
Lángokat.
És a lángok szűzen égnek
Szent oltárúl az erénynek
E1 nem romlott szív alatt.

Nem építek sors kegyére,
Tűrök, mit fejemre mére;
Jót, rosszat;
Mit ma ád, elvészi holnap;
Majd megadja, amit elkap;
jellemképe: változat.

Mint a róna, hol születtem,
Lelkem útja tetteimben
Egyenes!
Szavaimmal egy az érzet:
Célra jutni álbeszédet
Tétovázva nem keres.

És az ég szivem földébe,
Drága fádat ülteté be,
Szerelem!
Koszorúba fűzöm ágit,
Koszorúm szerény virágit
A hazának szentelem.

Az 1843-ban írt Petőfi-versekre kétfajta hangulat jellemző: egyrészt a halálvágy, másrészt a fentihez hasonló bizakodóbb hangulat, sőt, a pályakezdés derűsebb-merészebb önbizalma. Mindez Petőfi akkori életérzésének része.

Ezt az életérzést még nem a későbbi nagy versek erejével fejezi ki: a költeményben keveredik a túlhaladott-hagyományos elem az újjal, az elvontság (a konkrét élmények mellőzése) a személyességgel.

De még így is forradalmian újnak számított ez a vers a korabeli magyar irodalomban. Ezt a korabeli kritikákból is láthatjuk, amelyek nemcsak a népiességet kifogásolták Petőfinél, hanem az erős egyéniséget, a költői személyességet is: „én-jét nemcsak hogy elpalástolni nem bírja, nem akarja, de sőt többször egyenesen verse homlokára tűzi”. Kritikusai szerint az ilyen költemények írása „verselésnek megjárja, de a költészet magasb mérelveit rájok illesztenünk alig lehet”.

Pedig Petőfinek ez a verse csak a címe miatt hat újszerűnek, minden másban a korabeli közlíra sajátosságait követi, mindenekelőtt Bajza József eszményei szerint. Azt is mondhatnánk, hogy a költő itt még sablonosan, erőtlenül fejezte ki magát későbbi önmagához képest, és a konkrét életélmények is hiányoznak. A mű értékét a versben feltámadó indulatok adják, ezek teszik a költeményt személyessé.

Önarcképszerű vallomásról van szó tehát, egy korai én-versről, de a vallomásjelleg ellenére a költő csak elvontan beszél az életéről: konkrét eseményekre nem utal, hanem csak életérzéseken, hangulatokon és saját személyiségvonásain keresztül sejteti az általa megélt valóságot. Az életrajzi háttér nem körvonalazódik a versből, a valós élményeknek nincs közvetlen hatásuk a műre.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!