Az Egy telem Debrecenben című vers 1844 júliusában és augusztusában íródott. Élményi alapja, hogy 1843 novemberétől 1844 februárjáig Petőfi egy nyomorúságos telet volt kénytelen eltölteni Debrencenben.

A költő színésznek ment Debrecenbe az ottani társulathoz, mert a székesfehérvári társulat, amelynél vándorszínészként dolgozott, és amely később Kecskemétre költözött, csődbe ment.

Debrecen színházának igazgatója befogadta Petőfit, de valószínűleg nem túl nagy örömmel, mivel inkább énekesekre és hősszerelmesekre lett volna szüksége a színháznak, mert azok tudták becsalogatni a közönséget.

Petőfi a város szélén lakott (az „akasztófa közelében”) egy sivár szobában, melyet már fűteni sem tudott, mert szalmája elfogyott. Később, mint arról az Úti levelek Kerényi Frigyeshez tanúskodik, egy szegény, de jóságos öregasszony befogadta és gondját viselte. Nála húzta ki Petőfi 1843-44 telét éhezve, fázva és betegen. Ha az öregasszony nem gondoskodik róla, meghalt volna.

Különösen irritálta a költőt, hogy Debrecen egy gazdag, „kövér” város, ahol mindent betölt a szalonna szaga, mégis neki éheznie és nyomorognia kellett, mert a debreceniek „ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szalonnát takarjanak”.

Ez volt tehát az életrajzi háttere Egy telem Debrecenben című versének, melyben – szokatlan módon – a nyomort választja a vers témájául.

Egy telem Debrecenben

Hej, Debrecen,
Ha rád emlékezem!…
Sokat szenvedtem én tebenned,
És mindamellett
Oly jól esik nekem,
Ha rád emlékezem. –

Pápista nem vagyok.
És mégis voltak böjtjeim, pedig nagyok.
Jó, hogy az embernek csontfoga van,
Ezt bölcsen rendelék az istenek,
Mert hogyha vas lett volna a fogam,
A rozsda ette volna meg.

Aztán a télnek kellő közepében
Kifogya szépen
A fűtőszalmám,
S hideg szobában alvám.
Ha fölvevém kopott gubám,
Elmondhatám,
Mint a cigány, ki a hálóból néze ki:
”Juj, be hideg van odaki’!”

S az volt derék,
Ha verselék!
Ujjam megdermedt a hidegben,
És ekkor mire vetemedtem?
Hát mit tehettem egyebet?
Égő pipám
Szorítgatám,
Míg a fagy végre engedett.

Ez ínségben csak az vigasztala,
Hogy ennél már nagyobb inségem is vala.

Elejétől végéig hiteles önarckép a vers, amelyben sok báj van, és amelynek kezdő sora később elhíresült: „Hej, Debrecen / Ha rád emlékezem”.

Érdekes, hogy Petőfi minden önsajnálat nélkül, látszólagos részvétlenséggel mesél nekünk saját szenvedéseiről, amelyek pedig tényleg komolyak voltak. Ennek oka az, hogy így humorral képes nézni önmagát.

Van a versben némi anekdota-jelleg is, mintha egy figurát teremtene meg, viszont ezzel is saját magát mutatja be. Elég plasztikusan lehet érzékelni, hogy különbséget tesz a Debrecenben nyomorgó költő és a nyomorról verset író költő között.

Némi naiv túlzással figurásítja nyomorgó önmagát: „Égő pipám – Szorítgatám, – Míg a fagy végre engedett.”

Céltudatosan használja a versben a mindennapi életben használt kifejezéseket, szófordulatokat, és – legalábbis Pándi Pál szerint – asszociációi sem vallanak nagyobb fantáziáról, mint az egyszerű embereké.

Mert milyen motívumokat használ? A pápisták böjtjéhez hasonlítja saját éhezését, humorizál a cigánymizérián (merthogy a cigányok éltek a társadalom legalsó rétegében, és az ő életmódjuk volt a legprimitívebb, a negatív minta).

A versformában sem találunk semmit a hagyományos költőiségből: a sorok szabálytalanul harmonikáznak, szótagszámuk 4 és 12 között van. Uralkodó verslába a jambus, de ha értelmileg hangsúlyozzuk a verset, akkor nem érződik ki belőle a jambikus lüktetés. Mintha ott sem lenne.

Van némi keserűen ironikus íz is a versben, ahol a költő a nyomort ecseteli: „Ez ínségben csak az vigasztala, / Hogy ennél már nagyobb ínségem is vala.”

Ez a látszólagos közömbösség, ez a könnyedség már a cinizmus határát súrolja, de inkább a humor az uralkodó minőség a versben. A keresetlenség, a hétköznapiság, az egyszerűség valóságos „nyomor-idillbe” ötvöződik a humoros önszemlélet miatt.