A vers 1848 februárjában született Pesten. Petőfi nyíltan harcba szólít, a sajtószabadság kivívására szólítja fel az országgyűlésben szép szólamokat mondó, de egyébként tétlen nemességet.

Az 1847-48-as mezőgazdasági válság az addiginál is nagyobb nyomorba döntötte a jobbágyságot, és az országgyűlés azért ült össze, hogy a jobbágyok sorsán könnyítő törvényeket hozzon. A cél tehát jó volt, csakhogy a tárgyalások vég nélkül elhúzódtak, és Petőfi úgy látta, a nemesség csak beszél, de hiába mond szép dolgokat, ha cselekedni nem cselekszik, akkor a szavak semmit nem érnek.

Az országgyűléshez

Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Mert nincs rendében eljárásotok,
Ti a dolog végébe kaptatok,
És így tevétek már régóta mindig;
Látják, kik a multat végigtekintik.
Ki képzel olyan templomépitőt,
Ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
Alája rakja szépen a falat,
S legeslegvégül jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek,
Ezért ad a hon nektek kenyeret,
Ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
Sükert mutattok is föl néha-néha,
Csak olyan az, mint hogyha engemet
A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
Ételt, s talán még épen olyan ételt,
Mitől szomjúságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
Elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek…
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten „legyen”-je,
Amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben termenek,
S bár az utósó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
Azon nemzet gazdag végtelenűl,
Mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
Hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
Mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
A ház végére láncba szoriták,
S láncát harapva tördeli fogát,
Amellyel védni tudná a hazát…
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a kerek világnak!

Petőfi úgy látja, nincs alap, a politikusok nem az alapoknál kezdik az építkezést. Az alap a szellem szabadsága, a tudás, az ész. Ahol nem szárnyal a szellem, ahol a szabad ész nem tud rabság nélkül a jövőbe nézni, ott nagy baj van.

Petőfi az uralkodó osztályt, a rendeket olyan templomépítő mesteremberekhez hasonlítja, akik előbb a tornyot akarják megépíteni, aztán alárakni a falat, s legvégül alapozni. Azaz kontároknak látja a nemeseket, szerinte ilyen kontármunkát végeznek már évszázadok óta, ezt bárki láthatja, aki végignézi a történelmünket.

Ezért tartja el a nép őket? Nem érdemes fenntartani egy ilyen uralkodó osztályt, melynek az időt és erőt eltékozló munkájáért cserébe a nép annyi adót fizet és a vérével is védi a hazát („Ezért ad a hon nektek kenyeret, / Ezért fizet szivének vérivel!”)

Akkor már jobb lenne, ha semmit nem csinálnának, mert úgyis mindent csak elrontanak Petőfi szerint. És ha néha sikert érnek el, még olyankor sem a megfelelő gyógymóddal orvosolják a bajt (a szomjas embernek víz helyett ételt adnak), így a tünetek még súlyosabbak lesznek.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!