A jövőbe látva mondja, hogy nagy harc, irtózatos háború lesz. Ez a nagy háború kettős érzelmet vált ki Petőfiből: egyrészt irtóztatja, borzad tőle, mert vértenger lesz, másrészt örül neki, mert ha sok vérbe kerül is, végre győzni fog a jó.

Tehát a költő elárulja nekünk, hogy saját látomása milyen hatást tett rá (egyszerre iszonyodik és kedvre derül). Ezek az ellentmondásos érzések összhangban vannak a prófécia tartalmával, a jók győzelme a gonoszok felett valóban okot ad az örömre, a rengeteg feláldozott emberélet, a sok vér azonban elborzasztja az embert.

Petőfi iszonyodva szemléli a látomásában szereplő, gigantikussá felnövelt háború-istent, aki a népeket majd a csatába vezeti, mégis az a véleménye, hogy egy becsületes embernek vállalnia kell ezt a harcot, amelyet egy szebb jövőért fog vívni az emberiség. A szabadságot ki kell vívni, akár az életünk árán is.

Petőfi tehát a halál gondolatával is kibékül. A rettenetes háborúval a nagy végső ítélet jön majd el, mint pl. az Apokalipszis János Jelenések könyvében. Petőfi azt írja, a menny le fog szállni a földre, s földi mennyország lesz itt. Mindegy, ha vértengerbe kerül is.

Már Vörösmarty is megfogalmazta Gondolatok a könyvtárban című versében, hogy mindenkinek kötelessége küzdeni a legnemesebb emberi értékekért. Az ítélet annyiban mond újat, hogy Petőfi szerint ennek az emberfeletti küzdelemnek a jutalma is ésszel felfoghatatlan nagyságú lesz: a földi menny, az egész világ boldogsága.

Egy ilyen jutalomért, amely az egész világnak hoz boldogságot, érdemes vállalni az egyénnek a szenvedést, hiszen a nagy közös ügy fényében az egyéni sorsok, az egyéni életek fontossága relatívvá válik.

Nemcsak Petőfire jellemző, hanem általában a forradalom előtti optimizmusra, hogy az emberek azt hitték, hogy egy forradalom egy csapásra megváltoztatja majd a világot, és hogy egyik napról a másikra valóra válhatnak az emberiség évezredek óta dédelgetett álmai.