Petőfi elég egyoldalúan ábrázolja Szilveszter karakterét: tipikusan romantikus hősről van szó, akinek jelleme nem változik a mű során, szinte a kezdetektől fogva világmegváltó apostolként áll előttünk, és végig az is marad. Jelleme tehát statikus.

Szilveszter jellemzésében a szentimentalizmus jegyei is megtalálhatók. A szentimentalizmus közhelye például, hogy az emberek szívtelenek, a társadalom elviselhetetlen, és az teszi jól, aki csak a szívére és a természet szavára hallgat. Innen már csak egy lépés, hogy a meg nem értett ember fellázadjon és az általa helyesnek tartott útra akarja terelni a világot.

Szilveszter esetében olyan hősről van szó, aki egy korán jött forradalmár, és apostoli küldetést vállal, amelyből aztán kiábrándul és ezáltal meghasonlik, elidegenedik. Ezután már nem vezetni akarja a népet, hanem helyette cselekedni, magányosan, kétségbeesetten.

A többi szereplőnek még a neve sem derül ki, de a kövér koldusasszony és a gőgös, pökhendi úrfi képe kitűnő jellemrajz.

Ellentmondások Szilveszter jellemében

Szilveszter karakterében több furcsa ellentmondás is van.

• Amilyen áldozatkész az emberiséggel szemben, olyan felelőtlen saját családjával szemben, s emiatt a vonása miatt a forradalmár karikatúrája is lehetne (bár a költő szándék nyilván nem ez volt).
• Fennkölt erkölcsiséget hirdet, ugyanakkor saját gyerekével szembeni erkölcsi kötelességét elhanyagolja a politikai eszmék kedvéért.
• Furcsa az uralkodó osztály iránti gyűlölete, hiszen intellektusa révén ő maga is ehhez az osztályhoz tartozhatna (fel is ajánlják neki a legjobb állásokat), és az sem véletlen, hogy a földesúr lányában talál hozzá illő társra. Mégis jobban gyűlöli az uralkodó osztályt, mint maga az egyszerű nép.
• A nép nagy barátjának tartja magát, ugyanakkor magányra van ítélve, az emberek nem értik meg. Ennek oka persze az, hogy túlságosan idealisztikus képe van a népről, egy olyan ábrándos, hamis kép, amelynek a valótlanságát akkor ismeri fel, amikor elűzik jegyzői állásából, majd könyvét megtagadja a nép.
• Végig a zsarnokság és az erőszak ellen tiltakozik, aztán mégis anarchizmusra, merényletre, gyilkosságra szánja el magát. Aki ilyen magas erkölcsi eszményeket képvisel, hogyan válhat pusztításra, rombolásra is képes anarchistává?

Lélekábrázolás belső monológok segítségével

Az apostol verses epikai alkotás, de meghatározó szerepe van benne a líraiságnak, a szubjektív lelkiállapot kifejezésének. Említettem, hogy a főhős jellemzése elnagyolt, ennek oka az, hogy Petőfi számára fontosabb volt a lélekábrázolás, mint a jellemzés.

Nem véletlen, hogy az elbeszélő részeknél esztétikailag sokkal nagyobb értéket képviselnek a lélekábrázoló részek. A lélekábrázolás fő eszközeként Petőfi elsősorban belső monológokat alkalmaz, melyek kifejezik a főhős lelkiállapotát.

Ezeknek a belső monológoknak a beszédhelyzete jellemzően az egyedüllét, a magány. Szilveszter akkor tudja megnyitni a lelkét a transzcendens, természeten túli világ felé, ha a minden kötöttségtől függetleníti magát, minden mástól elkülönül. Ez az egyedüllét tehát egyfajta szabad beszédhelyzetet hoz létre.

Szilveszternek három fontos belső monológja van.

1. Az egyik a 3. fejezetben található, amely a mű talán legszebb látomásos jelenete. Szilveszter teljesen átszellemül, s eközben lelke elhagyja a várost, a családját, a földet, sőt, magát a testét is, hogy találkozzon az abszolútummal, az ős-szellemmel.

Ekkor fogalmazza meg szabadságeszményét is: „Ember hajol meg emberek előtt! / Ki embertársának fejet hajt, / Az, isten, tégedet csufol!”. Vagyis sérti az ember méltóságát, ha bármiféle alávetettséget elfogad, ha beletörődik a szolgaságba.

2. Szilveszter egy másik fontos monológja a 10. fejezet végén hangzik el. Ebben Szilveszter ismét az abszolútummal, Istennel való találkozást és a szabadság élményét tapasztalja meg, méghozzá kint a természetben (a természet végtelensége és harmóniája segíti hozzá az élményhez).

„Imádlak, Isten; most tudom, ki vagy? / Sokszor hallottam és sokszor kimondtam, / De nem értettem nevedet. / A nagy természet magyarázta meg / Hatalmadat és jóságodat.”

3. A harmadik legfontosabb monológ a 11. fejezetben hangzik el. Ez egy bölcseleti igényű rész, Szilveszeter az élet céljáról és a történelemről elmélkedik (amelyet egy olyan célelvű folyamatnak lát, amelynek végcélja a világ boldogsága, amely a szabadság kivívásával érhető el).

„Mi célja a világnak? / Boldogság! s erre eszkoz? a szabadság! / Szabadságért kell küzdenem / Mint küzdtek érte oly sokan, / És hogyha kell, elvérzenem, / Mint elvérzettek oly sokan!”

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!