Petőfi Sándor: A szabadsághoz (elemzés)
A vers műfajilag a szabadsághoz írt himnusz, a költő a szabadságot dicsőíti. A fennkölt, ódai, magasztaló hang a 6. versszakban emelkedik legmagasabbra:
Oh tekints ránk, fönséges szabadság!
Vess reánk egy éltető pillantást,
Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,
Szaporodjék szemed sugarától.
A vers hangvétele ódai, szerkezete emlékeztet Petőfi Respublika című versének szerkezetére. Ami különleges benne, az a távolabbi jövőbe való betekintés. Maga a himnusz ugyanis csak a 6. strófa végéig tart. Az első 6 versszak hibátlanul teljes óda, utána azonban a költemény fordulatot vesz, elégikus hangvételűvé válik.
A szabadság sápadt arcáról leolvassa a költő, hogy a szabadság fél a jövőtől, így az utolsó két strófában igyekszik megnyugtatni, azt mondja neki, ne féljen, mert küzdünk érte („Ne félj semmit, megvédünk…”). Seregei még holtan is harcolni fognak érte.
Az utolsó versszak szerint ha mind elesünk a csatában, a szabadság ellenségei, eltiprói akkor sem nyugodhatnak meg, mert még a síron túl is harcolni fogunk ellenük, lelkeink visszajárnak majd kísérteni őket, éjfélkor feljövünk a sírból és az ellenségeinknek megint küzdeniük kell majd ellenünk.
A verszárlat tehát ellenkező előjellel mutatja be a jövőt, mint amit Petőfinél megszokhattunk: az általános boldogság és a Kánaán eljövetele helyett a költő most azt veszi számba, hogy mi lesz akkor, ha a szabadságért való küzdelemben mind meghalunk az utolsó szálig.
Sajnos az a helyzet, hogy Petőfi nagyon megérezte, mi fog történni. 1849-ben Világos után belső emigrációba vonultak az emberek, az itthon maradt nemesek, gondolkodók, tanult, műveltebb emberek, a Petőfihez hasonló plebejusok (a nép soraiból származó emberek, mint Arany és Jókai is), mindazok, akik nem mentek külföldre emigrációba, elhallgattak.
A nép megszenvedte a szabadságharc leverését, az emberek szívében a veszteségek, fájdalmak nem múlnak el könnyen. Íróink-költőink nagyon sokáig képtelenek voltak a közösség számára írni. Arany János például sokáig nem bírt írni (az ő barna, őszies életébe Petőfi színt, fényt, egy kis csillogást hozott, és most nagyon fájt neki az elvesztése).
Véleményem szerint keresztyéni/keresztényi szempontból nézve elfogadhatatlan, hogy Petőfi istenségnek, sőt mi több, egyetlenegy igaz istenségnek nevezi a szabadságot, mely — mint írja — örök, mind a többit bálványnak titulálja, mely leomol, egy ideig állván. Hűha! szóval a szabadság az egyetlenegy igaz istenség, a többi pedig bálvány? A többibe, bizony, beletartozik az Isten, az egy igaz Isten. Vagyis Petőfi itt, sajnos, bálványok közé sorolja az Istent, amivel lényegében megtagadja az Istent, a szabadság egyetlenegy igaz istennek való minősítésével pedig lényegében bálványimádást követett el, mivel bárki, bármi istenítése, Isten helyébe való helyezése bálványimádásnak számít.
Vallási szemszögből minden bizonnyal igazad van, de nem szabad elfelejteni, hogy ez nem egy hittudományi munka, hanem egy irodalmi mű, amely politikai céllal készült. A költő nem bálványimádásra biztatott, hanem az elnyomás elleni harcra, és a szabadság „isteni” rangra emelése csak egy eszköz a célja elérésére. Talán úgy volt vele, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Egyébként nem annyira Istenre gondol, amikor azt mondja, hogy a többi mind csak bálvány, hanem inkább az Isten nevében uralkodó királyokra, Petőfi őket akarta a porba dönteni. Itt politikáról van szó, nem vallásról.