A vers 1848. márc. 27 előtt született Pesten. Látomásos vers, különösen a vége. Forradalmi látomásköltészetének legszebb darabjaiban Petőfi újra meg újra megjövendöli a világszabadság eljövetelét (Egy gondolat bánt engemet), a világot megtisztító vérözönt (Az ítélet), és az utolsó nagy harcot követő boldog időszakot, a Kánaán időszakát (A XIX. század költői).

Ebbe a forradalom-témakörbe sorolható A szabadsághoz című költeménye is. Az ilyen versek mind azért íródnak, mert Petőfi roppantul érzékeny volt mindenféle társadalmi egyenlőtlenség iránt. Lantjával, sőt, kardjával is folyamatosan a zsarnokság és a szolgaság ellen harcolt.

Amikor eljött március 15-e és valóban kitört a forradalom, Petőfi mámoros hangulatban köszönti versében a szabadságot. Mind a versben kifejtett felfogása, mind a vers költői képei megegyeznek a többi forradalmi látomásversében írtakkal. Itt is, akárcsak a többi versében, a szabadság a legfőbb érték a világon. Képei itt is főleg a Bibliából származnak.

A vers képrendszerének uralkodó eleme a megszemélyesített „szabadság”, amely akár allegóriának is felfogható. Az allegóriában ugyanis egy olyan részletesen kidolgozott kép jelenik meg, amely végig megtartja önállóságát, és az általa kifejezett gondolat minden mozzanatának megfeleltethető a kép egy-egy mozzanata. Itt is ez történik.

A szabadsághoz

Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!
Oly sokáig vártunk rád epedve,
Annyi éjen által, mint kisértet,
Bolygott lelkünk a világban érted.

Kerestünk mi égen-földön téged
Egyetlenegy igaz istenséget,
Te vagy örök, a többi mind bálvány,
Mely leroskad, egy ideig állván.

S mégis mégis számkivetve voltál,
Mint a gyilkos Kain bujdokoltál,
Szent nevedet bitóra szögezték,
Érkezésedet hóhérok lesték.

Megszünt végre hosszu bujdosásod,
Sírba esett, ki neked sírt ásott,
Bevezettünk, s uralkodás végett
Elfoglaltad a királyi széket.

Te vagy a mi törvényes királyunk,
Trónusodnál ünnepelve állunk,
Körülötted miljom s miljom fáklya,
Meggyúlt szíveink lobogó lángja.

Oh tekints ránk, fönséges szabadság!
Vess reánk egy éltető pillantást,
Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,
Szaporodjék szemed sugarától.

De, szabadság, mért halvány az orcád?
Szenvedésid emléke szállt hozzád?
Vagy nem tettünk még eleget érted?
Koronádat a jövőtül félted?

Ne félj semmit, megvédünk… csak egy szót,
Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód,
S lesz sereged ezer és ezernyi,
Kész meghalni vagy diadalt nyerni!

S ha elesnénk egy szálig mindnyájan,
Feljövünk a sírbul éjféltájban,
S győztes ellenségednek megint kell
Küzdeni… kisértő lelkeinkkel!

Petőfi megszólítja a szabadságot, melyet megszemélyesít. A vers beszédhelyzete szerint T/1. személyben fogalmaz a vers beszélője, vagyis mindazok nevében beszél, akik a szabadság hívei és bátor katonái.

Az első versszakokban azt mondja el a szabadságnak, hogy milyen régóta várjuk, milyen sok helyen kerestük őt mint „egyetlenegy igaz istenséget”, aki „örök, a többi mind bálvány”, de idáig száműzetésben volt, úgy bujdosott, mint a gyilkos Káin (bibliai hasonlat).

Ám akik halálát kívánták, saját maguk estek bele a szabadságnak ásott sírba. A szabadság ugyanis győzedelmeskedett, s elfoglalta a királyi trónt, mostantól ő uralkodik.

Petőfi tehát királyként magasztalja a szabadságot („Te vagy a mi törvényes királyunk, / Trónusodnál ünnepelve állunk”), de ez a király nem azonos az evilági uralkodókkal, akiket számos versében megcsipkedett már (Akasszátok fel a királyokat!, A királyokhoz stb.) A szabadság olyan értelemben királyunk, hogy ez az a vezéreszme, amelyet mindig követünk, és amely erőt ad nekünk.

Ugyanakkor a szabadságnak, akárcsak egy jogtalanul elűzött, törvényes királynak, hosszú ideig bujdosnia kellett, és ez a hosszú bujdosási időszak csak most ért véget. Hívei végre fellázadtak a nevében és visszaültetik trónjára a szabadságot.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!