A vers 1847 decemberében íródott Pesten. Viszonylag hosszabb lélegzetű költemény, amelynek igen provokatív, gúnyos, számon kérő hangvétele van.

Petőfi a politikusokat, az ország ügyeire nagy befolyással rendelkező „kevély urakat” szólítja meg, de nem annyira róluk, mint inkább a költőkről szól a vers általában. Petőfi természetesen önmagáról is beszél, de nemcsak önmagáról, hanem a hozzá hasonló „kopott ruhájú”, szegény, lenézett költőkről is.

A tőle megszokott nagy öntudattal fogalmaz, s hallatlanul magas polcra teszi magát.

A magyar politikusokhoz

Lenézik a szegény költőket
Ez elbizott, kevély urak,
Kik a megyék s ország gyülésén
Fényes szerepet játszanak.
Pusztulj az útból, jó fiú, ki
Kopottan ballagsz ott gyalog,
Mert eltiportat ezen úr, ki
Hintón melletted elrobog.

Azért vannak tán olyan nagyra,
Hogy őket paripák viszik,
S mig a költő tengődik éhen,
Az ő szolgájok is hizik?
Vagy, ami még szebb, azt gondolják
Talán, hogy fontosabbak ők
Az emberiség mérlegén, mint
E haszontalan verselők?

Ti, kik úgy fölfuvalkodátok.
Tudjátok-e, mik vagytok ti?
Az apró napi események
Mulandó pásztortüzei.
Éjenként lát a vándor, amint
Föl-föllobogtok magasan,
S reggel felé a nagy tüzeknek
Már csak hideg, holt hamva van.

Hozzátok képest, mikor égtek,
A költők kicsiny csillagok,
E messze csillámló szikráknál
Százszor nagyobbak lángitok;
De hamvatokat is midőn már
A szellők régen elvivék,
A távolságban a kis csillag
Még akkoron is egyre ég.

Tanuljátok meg, mi a költő,
És bánjatok szépen vele,
Tanuljátok meg, hogy a költő
Az istenség szent levele,
Melyet leküld magas kegyében
Hozzátok, gyarló emberek,
Amelybe örök igazságit
Saját kezével írta meg.

S habár más nemzet föl se’ venné
A költőket, ti magyarok,
Költőitek előtt, tinektek
Illő, hogy fejet hajtsatok.
Oh, a magyar költőknek vajmi
Nagy honfi-érdemök vagyon…
Szégyen, ha elfelejtettétek!
Még nincsen túl fél századon.

Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet
Apáink örökségiből
El nem rabolt még az enyészet,
Az ellenünk esküdt idő,
Nyelvünk is veszendőben volt már,
Hozzája közel volt a vég,
Az országútra kitaszítva
Halálos bajban feküvék.

Kevély urak, e szent betegnek
Milyen segélyt nyujtottatok?
Ha hozzáléptetek, azért volt,
Hogy rajta egyet rugjatok!
Költők valának ápolói,
E rongyos, éhes emberek,
Ők ápolák s menték meg… és ti
Őket mégis lenézitek!

Petőfi a magyar nemeseket, politikusokat szólítja meg a versben. Dühíti ugyanis, hogy a nagyurak olyan kevélyek, elbizakodottak, olyan nagyra vannak magukkal. Mert mire föl? Talán azt hiszik, hogy ők fontosabb emberek, mint a költők?

Fontosnak tartják magukat, pedig csupán „Az apró napi események / Mulandó pásztortüzei”, akik éjszakánként fel-fellobbannak, de reggelre már csak hamu van utánuk. Ezzel szemben a költők kicsiny csillagok, amelyek talán nem lobognak akkora lánggal, de még akkor is égnek, amikor a pásztortűznek már a hamvait is elvitte a szél.

Vagyis amit a költők alkotnak, az maradandóbb, mint amit a politikusok.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!