Kötekedő, kihívó, hetyke, már-már a világgal dacoló, tréfás hangnem jellemzi a verset, ami meglehetősen provokatív. Petőfi szeretett csipkelődni. Mintha azt kérdezné: „na, nem tetszik, hogy én a bor istenének szolgálok? Pedig úgy van.” És az egészben az a vicc, hogy nincs úgy. 🙂

Azért provokatív a vers, mert egy olyan „emberideált” ünnepel, amely eltér a mindennapok ideáljától, sőt, a részegesség a mai napig inkább megvetendő dolog.

A hangnemmel a költő a kifinomult ízlésű magasabb körök tagjait akarta megbotránkoztatni. Petőfi azt akarta megmutatni, hogy létezhet másfajta szépség is, mint az előkelő, kiművelt nyelvezet és az emelkedett stílus. A természetességnek, a közvetlenségnek legalább akkora varázsa van.

A lírai én fittyet hány a „zord világnak”, és a bor segítségével elfelejti gondjait, fölébe emelkedik a sors hatalmának, amely sok szenvedést mért rá, pl. szerelmi csalódásokat (ezt a „csalfa lyányok”-ra való utalásból tudjuk, akiket el akar felejteni a vers beszélője).

A költő az élet végével, a halállal zárja a verset (pedig ekkor még csak egy 19 éves fiatalember volt Petőfi). Azt írja, ittasan, részegen szeretne meghalni is (a temető jégölébe dűlni). Ez amolyan bátor kihívás a halálnak, érezhetően van benne némi szerepjátszás, póz. Ha valóban a halál közelében lenne, nem beszélne róla olyan fitymálva.

Valójában ez a hideg és bizarr kép, hogy a költő „nevetve” dől majd a temető jégölébe a „borocska mellől”, belső zaklatottságot fejez ki, meghasonlást a „zord világgal”, kezdődő diszharmóniát. Így visz Petőfi egyéni lelki tartalmakat egy szerepversbe.

Az egész bizarr befejezés, a sors hatalmának fitymálása, a „zord világgal” dacoló szeszes bátorság adja a vers lírai hitelét, mert ebben már benne van a sorsával dacolni kezdő költő egyénisége. Igaz, hogy szerepversről van szó, amelyben Petőfi idomul a borozó ember típusához, de az az indulat, amit kifejez a típus által, és egyáltalán az a cél, amelyre kiválasztotta ezt a típust, hamisítatlanul petőfis.

A költő tehát eltávolodott élete tárgyi igazságaitól, életélményeitől, de nem távolodott el önmagától, saját egyéniségétől, indulataitól, hangulatától. Sőt, szerepverseivel még jobban meg tudta mutatni igazi énjét, ki tudta hangsúlyozni különbözőségét, különállását, és hangsúlyosabbá tette egyéniségét.

Különállásába egyébként sok dac, keserűség, elégedetlenség és öntudat is vegyül, amit emberileg és költőileg is rendkívül energikusan fejez ki ezzel a borozói lázadással.

A vers témája, nyelvezete, a költő magatartása, a szavak és motívumok mind meghökkentették a kortársakat, és rosszalló indulatokat váltottak ki a kritikusokból. Durvának, közönségesnek tartották.

Ám pont attól, ami egykor idegenül hatott és közönségesnek tűnt, ma közelebb érezzük magunkhoz Petőfit. A magyar nyelv változása az egyszerűsödés irányába halad, és Petőfi is az egyszerűbb beszédmódot emelte be az irodalomba, ezért ma sokkal érthetőbb és élvezhetőbb, mint sok más korabeli szöveg.

Azonkívül ami a 19. században közönségesnek hatott, az ma egyáltalán nem hat annak, sőt, Petőfi nyelvezete ma irodalminak hat, minthogy a mai hétköznapi (és kortárs irodalmi) nyelvhasználat egészében véve jóval közönségesebb, mint a 19. századi volt. A mi fülünk, mivel sokkal durvább szavakhoz is hozzá van szokva, semmi meghökkentőt nem érzékel a Petőfi-féle nyelvhasználatban.