Petőfi Sándor: A borozó (elemzés)
A borozó nyelvezete egyszerű, dallamos, közérthető (de nem durva vagy primitív). Petőfi a mindennapokban használt szavakkal szólt az emberekhez, a nép által beszélt nyelven, könnyeden, egyszerűen és közvetlenül. A stílust alárendelte a gondolatnak, mivel egyszerű, egyenes, nyílt egyéniségének ez felelt meg a legjobban.
Ez a természetes versbeszéd a népköltészet beszédmódját imitálta. Petőfit ugyanis megihlette a népdal, mind formailag, mind témái tekintetében.
Nem mintha Petőfi előtt nem írtak volna népies helyzetdalokat a magyar irodalomban, de Petőfi ebben újat hozott. Kölcsey, Vörösmarty és Bajza „megnemesíteni” akarták a népdalt, felemelni a műköltészet, a magas irodalom szintjére.
Petőfi ellenben meghagyta a népdal természetes kifejezésmódját a maga dalköltészetében, mellőzte mind a klasszicisták művelt nyelvhasználatát, mind a romantikusok nyelvi emelkedettségét és szónokiasságát. Emiatt sokan közönségesnek tartották a verseit és keményen bírálták.
A borozó a klasszikus rövid, négysoros versszakokból áll, trochaikus lejtésű, keresztrímes. Tehát egyszerű strófaszerkezet és a dalokból ismert ritmusok jellemzik. Ereszkedő lejtése van.
Ebben a versben még nem az érett Petőfi szólal meg: a stílusa egyenetlen, és a szerkezete is darabos (nem dalszerű), ebben még a zsengékre emlékeztet.
Ám minden nyerseségével, kezdetlegességével együtt is eredetinek számított a vers, hiszen itt már kialakulóban volt Petőfi jellegzetes „modora”, amiről tudjuk, hogy nem egyik napról a másikra jelent meg (Petőfi nem kész egyéniségként robbant elő a semmiből, hanem első verseivel még idomult kora közlírájához és nagy elődeihez, pl. utánozta Kölcsey stílusát is). Virtuozitását az mutatja, hogy verstechnikai gondjai már „zsengéi” írásakor sem voltak, csak még a hangja nem volt kiforrott.
Az eredetiségben, különcködésben persze vastagon benne van Petőfi feltűnési vágya, a kiemelkedés ösztöne: szeretett volna különbözni.
És ebben a különbözésben fontos szerep jut a humornak (hiszen a magyar irodalomban nagyon ritka a vidám, komikus hang). Petőfi főleg önmagát szemléli humorral, nem veszi komolyan saját magát. Az öniróniát is súroló fölénnyel, keserű-kihívó, könnyed-hetyke hangon humorizál saját magán, és hangsúlyozottan köznapias tónust használ.
A címet főnévként és jelzőként is lehet értelmezni: főnévként a borozó lehet a bort ivó személy és a helyszín, a kocsma, ahol a bort fogyasztják. Jelzőként a borissza ember fő tulajdonságát fejezi ki. Emellett a cím pontosan jelzi azt is, hogy milyen alkalomból szólal meg a költő: borozás alkalmából születik a vers, melynek a címe akár Pohárköszöntő is lehetne.
A vers beszélője nem egyedül van, hanem egy társasággal, amelynek tagjait többes szám második személyben meg is szólítja: „És mit ámultok?” (költői kérdés). Könnyen elképzelhető, hogy egy vidám baráti együttlét adta az alkalmat a vers megírására.
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Petőfi Sándor: A borozó (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>