A vers 1849. március 8-án íródott. Petőfi ekkor már fél éve teljesített katonai szolgálatot (1848 szeptemberétől), és nehezen ment a sora, felettesei önfejűséggel, makacssággal vádolták. Mikor fia, Zoltán megszületett, a költő otthon maradt, mire ellenségei gyávának nevezték, amiért távol van a harctértől.

Végül annyira elege lett, hogy áthelyeztette magát Bem tábornok hadseregéhez Erdélybe, ahol végre megtalálta azt a hadvezért, akivel jól ki tudott jönni. Nemcsak a gondolkodásuk volt hasonló, az eszmei közösségen túl bensőséges barátság is kialakult köztük. Bem apó a segédtisztjévé nevezte ki Petőfit, később pedig őrnaggyá léptette elő.

A forradalom alatt írt verseit, akárcsak Arany János politikai költészetét, esztétikailag nem lehet az elsőrendű alkotások közé sorolni, mert többségüknek a harcra buzdítás, a győzelmek megünneplése vagy az ellenség lekicsinylése volt a célja, tehát alkalmi költészet volt, melynek művészi értéke másodrendű. Más volt a céljuk, nem az esztétikai maradandóság.

De még ebben az időszakban is született néhány olyan vers, amely igazi csodálatos művészi alkotás. Az egyik ilyen a Pacsirtaszót hallok megint, amely Petőfi utolsó költeményeinek egyike, és azok közül is a legmegindítóbb. Tavasz elején íródott, s úgy tűnik belőle, hogy Petőfi érzett valamit, ami a pozitívabb költészet irányába tolta: a harci zaj közepette egy idilli pillanatot ragadott meg.

Ezzel a verssel a számos forradalmi költemény után a Júlia-versek idilljéhez szeretett volna visszatérni.

Pacsirtaszót hallok megint

Pacsírtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár.

Oh istenem, mi jólesik
A harci zaj után e dal,
Mikéntha bérci hűs patak füröszt
Égő sebet hullámival.

Dalolj, dalolj, kedves madár,
Eszembe hozzák e dalok,
Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
Egyszersmind költő is vagyok.

Eszembe jut dalodrul a
Költészet és a szerelem,
Az a sok jó, mit e két istennő
Tett és még tenni fog velem.

Emlékezet s remény, ez a
Két rózsafa ismét virít
Dalodra, és lehajtja mámoros
Lelkem fölé szép lombjait,

És álmodom, és álmaim
Oly kedvesek, oly édesek…
Terólad álmodom, hív angyalom,
Kit olyan híven szeretek,

Ki lelkem üdvessége vagy,
Kit istentől azért nyerék,
Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,
De lenn a földön van az ég.

Dalolj, pacsirta, hangjaid
Kikeltik a virágokat;
Szivem mily puszta volt és benne már
Milyen sok szép virág fakad.

A versnek dal-jellege van, könnyen dalolható, de túl is lép a dal műfaj keretein és az óda felé terjeszkedik. 8 négysoros, félrímes strófából áll, a sorok 8 szótagosak, de szokatlan módon minden strófa 3. sora 10 szótagos (s ez a sor közli a strófa legsúlyosabb gondolatát). A vers a szimultán verselés jegyeit mutatja, ütemhangsúlyos mértékű, de érezhető benne a jambikus lüktetés is.

A vers 3 szerkezeti egységből áll:

Az 1. egységben (1-3. versszakban) a költő megszólítja a pacsirtát, terjedelemben ez a rész sokkal hosszabb, mint hagyományosan a megszólítás lenni szokott. A daloló madár megszólításával Petőfi valójában önmagát biztatja versírásra (éneklésre), hiszen a csatazaj közepette nem volt ihlete.

A 2. egység (4-7. versszak) a vers törzse, az idill képszerű kibontása.

A 3. egység (8. versszak) keretszerű lezárása a költeménynek, s egyúttal egy fohász is, metaforikus beszéd, vallomás.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!