Petőfi tréfásan inti barátját, hogy vigyázzon magára, mert az élet nem szakáll, amely újra kinő, ha levágják, hanem csizmatalp, amelyet csak egyszer készít el az „ég vargája”, a sors. És neki, Petőfinek nincs olyan sok barátja, hogy észre se vegye, ha egy meghal közülük.

Gondoljon tehát barátaira és szerelmére is Várady, mielőtt ostobaságokért kockára teszi az életét. Petőfi arra inti, legyen felelősségérzete (az, aki halni készül, nem gondol arra, hogy vannak barátai, van szerelme, akik siratják).

Ezután önmagáról beszél, onnantól kezdve, hogy vidékről fölmegy Pestre. Petőfi a falusi nyugalomban új erőre kapott, a természet kigyógyította kedélybetegségéből (a Felhők ciklus után ez az egyik első olyan vers, amely gyógyulásáról hírt ad): „S te rám sem ismersz, ugy megváltozám; / A szép természet megváltoztatott, / Beteg kedélyek e hü orvosa”.

Boldogan állapítja meg a költő, hogy a csüggedés, az életunalom hónapjai után végre visszatért az életkedve, ismét teli van energiával: „Ujjászülettem!…”

A két lelkiállapot közti szakadékot azzal igyekszik áthidalni, hogy frissen kialakult meggyőződése, forradalomvárása által új életcélt talál magának, amiért lángolni tud. Így jellemének egysége nem sérül, egyenessége, következetessége a régi marad.

Elmondja, hogy már másképp látja a dolgokat, nem gyűlöli többé a világot, csak haragszik rá, amiért rabságban él és nem lázad fel a sorsa ellen. Felvetődik tehát a rabság-szabadság gondolata: Petőfi nem érti, miért tűrik az emberek a rabságot, mire várnak, mit gondolnak, ki fogja helyettük a szabadságukat kivívni.

Itt nem csupán a magyar népről van szó, hanem egész Európa hasonló cipőben jár, mint a magyarok. Minden országra igaz, hogy az iskolázatlanok, a parasztok, a műveletlenek nyomorognak és szenvednek, mégsem lázadnak fel.

Vízözön már volt (bibliai utalás), most egy vérözönre (azaz forradalomra) lenne szükség, hogy megtisztuljon a világ. Csak egy vérözön moshatja tisztára a földet.

Az utolsó sorokból kiderül, hogy a szabad ember megistenül Petőfi szerint: ha leveti bilincseit, az ember hasonlatosabb lesz Istenhez.

Ebben a versben jelenik meg először Petőfinél az az optimizmus, amely elhiteti vele, hogy a forradalom mindenre megoldás lenne. Az ő véleménye szerint ugyanis az emberiség minden társadalmi problémáját megoldaná egy véres, kegyetlen háború, amit a közeljövőben vívnának meg a népek. Abban is rendületlenül hisz, hogy egy ilyen vérözön után Isten képéhez hasonló emberek lakják majd a földet.

Petőfi ebben a költeményben zártabb szerkezetet használ, a Felhők-ciklusbeli versek többé nem jönnek elő. A vers nem oszlik strófákra, hanem egy nagy tömböt alkot.

A Levél Várady Antalhoz megírása után nem sokkal Petőfi felutazott Pestre, mert akkora türelmetlenség és tettvágy fogta el, hogy mindenáron cselekedni akart.

Pár héttel korábban még kiábrándult és pesszimista hangulatban írta a Felhők verseit, most pedig arra vágyik, hogy „az emberiség javáért” halhasson meg. Sőt, lelkesedésében haraggal fordul az olyan világgyűlölők ellen, amilyen nemrég ő maga is volt.