Az Itt van az ősz, itt van ujra 1848. november 17-30. között keletkezett, a legutolsó őszön, amelyet a költő megélt, a szép, hegyes-lankás Erdődön. Petőfi ezen a vidéken töltötte mézesheteit feleségével egy évvel korábban, és néhány hét múlva fog megszületni fiuk, Zoltán. Így aztán várakozás és aggodalom, gond és reménykedés tette feszültté ezt az időszakot.

A szabadságharc sorsáról is egyre rosszabb hírek érkeztek, egyik vereség jött a másik után, és a költő ezzel a verssel tudott a mindennapi események fölébe emelkedni, anélkül persze, hogy elszakadt volna tőlük.

Ha az ősz megjelenik egy versben, akkor bármiről is szóljon, az elmúlás hangulatát ébreszti, hiszen az ősz mint évszak metaforikusan a természet halála.

Ugyanakkor a legköltőibb, legpoétikusabb évszak is, erről a számtalan őszi vers tanúskodik, amely megszületett mind a magyar irodalomban (pl. Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhítat), mind a világirodalomban (pl. Percy Bysshe Shelley: Óda a nyugti szélhez, Émile Verhaeren: A szél).

Petőfi is számos őszi verset írt, nem az Itt van az ősz, itt van ujra az egyetlen, hanem ott van pl. a Szeptember végén vagy a Beszél a fákkal a bús őszi szél. Ezekben az a közös, hogy nincs bennük egy olyan felvett póz vagy szerep, mint pl. a váteszköltői szerep köré írt versekben. Ezek pátoszmentes és egyszerű versek, hol vallomásosak, hol a bensőséges öröm kifejezései.

Az Itt van az ősz, itt van ujra egy magánéleti idill leírásával indul, Petőfi egy mindennapi beszédhelyzetet vesz fel kiindulópontként, magában mélázik, meditál. A vers tehát egyfajta belső monológ.

A felütés miatt hihetnénk egy őszi tájleíró versnek is, de a folytatásból nyilvánvalóvá válik, hogy az őszi természet nem önmagát jelenti, hanem jelkép: Petőfi antropomorfizálja (emberszerűvé teszi), egy kedves női alakkal azonosítja, aki alszik, ha álmos, és aki épp most leveszi szép ruháit, hogy aludni mehessen.

Itt van az ősz, itt van ujra

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

A vers romantikus stílusú, témája a létezés öröme, ezt az örömöt fejezi ki Petőfi költőileg (az ősz általában az elmúlást szokta jelképezni, de itt a megújuló életet szimbolizálja). Műfaja dal, címe témajelölő, a cím a vers kezdő sora.

A vers hanghordozása elégikus, bensőséges, bizalmas, játékos, kérlelő. A lírai én kissé elérzékenyült, ismétlései merengő, elégikus emelkedettséget is sugallnak. A hangulat bensőséges, intim, bizalmas, idillikus. Meghatottság, szinte áhítat árad a versből.

A költő által használt fő kifejezőeszközök: ismétlés, jelzős kifejezések, metaforák, megszemélyesítés, felszólító módú igealakok.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!