A vers nyitva marad, a kérdésre nincs válasz, de nem is kíván választ: a költő a sejtetéssel, az elrévedő tekintettel atmoszféra-teremtő célját valósítja meg. Ugyanakkor a megválaszolatlan kérdés miatt befejezetlenség-érzésünk támad, épp ezért a vers továbbgondolásra készteti az olvasót.

A költő feltehetőleg arra számított, hogy az olvasó tűnődni kezd azon, hogy mi lehet a lírai én gondolata, és valóban ez történik: tűnődni kezdünk.

És az olvasó, ha végiggondolja a verset, a vers feszültségkeltő mozzanatait (halotti csönd, magány, a másik ember kellemetlen hangokkal járó cselekvésmozzanatai), a beszélő testhelyzetét (szoborszerűség), és a látványra való reagálását, akkor feltehetőleg arra az eredményre jut, hogy a lírai én az élet végességéről, az elmúlásról, a halálról gondolkodik.

Ez a gondolat persze nyelvileg, szöveg szintjén nem jelenik meg a versben, de ki van vetítve a megjelenő látványba. Ha ugyanis a lírai én a halálról gondolkodik, akkor nyilván ezt a gondolatot vetíti ki a tájra, ezért van a pusztán olyan csend, mint a temetőben.

És nagyon is lehetséges, hogy a beszélő ebben a vészjósló közegben a kaszás ember képében a halállal néz farkasszemet (megszemélyesítés). Mintha csak a középkor allegorikus ábrázolásait látnánk.

Tehát a lírai én a kaszáló emberbe a halált, a „kaszás”-t képzeli bele. A beszélő észrevette a halált, de a halál még nem vette észre a beszélőt, illetve éppen észreveszi, miközben a kaszáját feni a halálos csendben.

Az Itt állok a rónaközépen… formája is szokatlan. 13 sorból áll és nem tagolódik versszakokra, hanem egyetlen tömböt alkot. Rímei páros rímek, de van egy rímtelen sor is (a 11. sor). A sorok hossza egyenetlen.