A vers egy rövid jelenetet beszél el, amely egy hétköznapi esemény, látszólag nincs benne semmi különös, ám ahogy a költő elénk festi, sejtelmesnek hat. Ezt a sejtelmességet a lassú tempó és az írásjelek (három pont, pl. „kaszál…”) segítségével, a csend érzetével („nem hallatszik át”), valamint kellemetlen hangok (sz, k, z) használatával teremti meg Petőfi.

A versbeli jelenetben az egyik ember nagyon messziről nézi a másik embert, aki épp kaszál, aztán a kaszáló megáll, és megfeni a kaszáját, közben észreveszi, hogy nézik. Ezután egymást nézi a két ember.

A feszültség lépésről lépésre fokozódik. Petőfi fantasztikus érzékletességgel írja le a mozgó kéz látványát. A lírai én tudja, mi történik, látja, de a hang nem ér el hozzá. A szituáció a versnek ezen a pontján már szinte túllendült az irreális, a misztikus felé.

Mindez a róna közepén történik, és mintha a kaszáló embert figyelő másik, illetéktelen személy a kitartó nézésével megzavarná a fennálló nyugalmat. Viszont a versbeli beszélő a másik ember, tehát a jelenetet az ő szemén keresztül látjuk. Emiatt a jelenet valami fenyegető hangsúlyt kap.

Feltűnhet az olvasónak a lírai én szokatlan testtartása: szobormereven, mozdulatlanul áll („Mint a szobor, merően”), ezt az utolsó előtti sor is megerősíti („szemem sem mozdítom”).

Szokatlan az is, ahogy a beszélő a tájjal kapcsolatos benyomásait minősíti, és ahogy az általa megfigyelt másik embert leírja, akinek alakja életképszerűen jelenik meg.

Már a körülmények is fenyegetőek: „A pusztát síri csend födé el”. A neszek, hangok hiánya, a „síri csend”, valamint az, hogy a pusztát halotthoz, a csendet szemfödélhez hasonlítja a költő, szintén azt fejezi ki, hogy a rónát nem külső térként kell értelmezni, hanem belső térként: a lírai én zaklatottságát érzékelteti. Ez a zaklatottság merevíti meg a tekintetét, ettől lesz teste szoborszerűen mozdulatlan.

Olyan a hangulat, akár egy 18. századi rémregényben. A felszínen nyugalom uralkodik, de ez csak látszat, s ez a látszólagos nyugalom csak fokozza a borzongató hatást.

Az, hogy a versnek ilyen nyomasztó, vészjósló hangulata van, szintén utalhat arra, hogy a róna, ez a külső, tágas tér a sejtelmek, a képzelet belső világát szimbolizálja, ahol a nyílt tér nem a szabadságot jelképezi, hanem a védtelenség és a magány szimbóluma.

Az utolsó előtti sor azonban fordulópontot hoz. A feszültség itt a legnagyobb, de a rezzenéstelen szembenézés váratlanul hat. A sor eleji „de” is azt sejteti, hogy ez a reakció egyáltalán nem magától értetődő. A beszélő bátran és öntudatosan viselkedik.

A záró sor egy kérdés: „Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?” Ez a zárlat nézőpontváltást hoz, mintegy felülemelkedünk a helyzeten, kilépünk belőle.

A vers sejtelmesen végigjátszotta a szituációt, illetve a „mintha”-borzongást, a zárlat ezután már egy tárgyilagos kérdés, amely egyszerre kíváncsi és fölényes. A kíváncsiság fölénye, oldottsága és bátorsága átfordítja a helyzetet, és visszalendíti a verset a realitás világába.

Maga a nézőpontváltás azért különleges, mert a beszélő kérdésével belehelyezkedik a másik ember szerepébe, ugyanakkor a másik ember szerepéből vissza is utal önmagára. A lírai én arról gondolkodik, hogy mit gondolhat arról a másik, hogy ő miről gondolkodik. Ez a körkörösség „bezárja” a gondolatot, így még titokzatosabbá teszi a jelentést.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!