A Füstbement terv 1844 áprilisában keletkezett. A nagy útról hazatérő fiú élménye kap hangot a versben. Ebben az időben Petőfi olyan családverseket írt, amelyeknek alaphangulatát a hazatérő gyermek érzelmi állapota adja.

A versnek hiteles életrajzi háttere van. Az 1844 áprilisában Dunavecse felé tartó Petőfi rengeteg viszontagságon volt túl: katonáskodása közben megbetegedett, leszerelték, végignyomorgott egy telet Debrecenben, aztán gyalog Pestre ment, ahol felkereste Vörösmarty Mihályt, s megmutatta neki verseit.

Vörösmarty ajánlására a Nemzeti Kör arra készült, hogy kiadja Petőfi Versek című kötetét, amelyre előleget is adtak a költőnek. Vahot Imre pedig Vörösmarty ajánlására segédszerkesztői állást kínált neki júliustól induló folyóiratánál, a Pesti Divatlapnál.

Petőfi tudta, hogy korábban sok szomorúságot okozott szüleinek azzal, hogy makacsul kitartott a színészkedés mellett, de most végre jó hírrel állíthat be hozzájuk: a színészéletet otthagyta, verseit kiadja a Nemzeti Kör, s biztos megélhetésre van kilátása: segédszerkesztő lesz a Pesti Divatlapnál.

Sorsa tehát jobbra fordult, ez adta neki a bátorságot, hogy hazalátogasson szüleihez (akiket nem mert meglátogatni addig, amíg nyomorgott és csavargóéletet élt). de Dunavecse felé közeledve önbizalma elpárolgott.

Apja anyagi helyzete azóta megromlott, egy mészárszéket bérelt és feleségével olyan kicsi lakásban lakott, hogy a költő nem is tudott a szüleinél megszállni, mert nem volt hely. Az amúgy is elkeseredett apa nem volt büszke vándorszínész és költő fiára. Hogy mennyire nem értette meg Petőfit, arról képet kaphatunk az Egy estém otthon című versből, amely apa és fia beszélgetését örökíti meg.

Édesanyjától azonban meleg fogadtatásra számíthatott a költő, így már a hazaúton azon töprengett, mit fog majd mondani neki, amikor viszontlátja.

Füstbement terv

Egész uton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék…
Röpűlt felém anyám…
S én csüggtem ajkán… szótlanúl…
Mint a gyümölcs a fán.

A vers minden mozzanata azt a célt szolgálja, hogy kiemelje a versvégi lélektani csattanót: a fiúi szeretet őszinte megnyilvánulását.

Petőfi tárgyilagosan látta saját magát és szüleivel való kapcsolatát, épp ezért feszült lelkiállapotban volt a hazafelé úton. Izgatottan készülődött az édesanyjával való találkozásra, aki nagyon hiányzott neki. Szebbnél szebb mondatokat fogalmazott meg magában, amelyekkel majd köszönteni fogja rég nem látott anyját.

Izgatottságában az idő múlását is máshogy érzékeli, mint a valóság (állni látszék az idő, / Bár a szekér szaladt): úgy tűnik a számára, mintha megállt volna az idő. Mikor nagyon várunk valamit, olyankor úgy érződik, mintha az idő lassan vánszorogna. A költő is sürgetné az időt, hogy mielőbb viszontláthassa édesanyját. Az idő másképp érzékelésének gondolata rendkívül újnak hatott Petőfi idején.

Amikor elérkezik a pillanat, és meglátja édesanyját, mindent elfelejt, amit útközben kigondolt, és szótlanul borul anyja nyakába. A vers csattanója az, hogy a költő, aki hivatásánál fogva jól ért az ékesszóláshoz, a döntő pillanatban szótlan marad, mivel az öröm és a meghatottság elveszi a szavát. Ám éppen ez az, ami a szavaknál is jobban kifejezi édesanyja iránti szeretetét.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!