Az Egy gondolat bánt engemet 1846 decemberében Pesten született. Keletkezésekor a világ nagy változás előtt állt, melynek eljövetelét a legnagyobb lángelmék előre megsejtették.

Petőfinek 1846-ban ez az utolsó verse, melyet az év utolsó napján, szilveszterkor írt. Ugyanazt a gondolatot fogalmazza meg, amit Széchenyi István, aki egyik cikkében a következőt írta: „Óh, Istenem, ne hagyj elvesznem puha ágyban vagy kályhasut mögött. Ha lehet, hazámat szolgálva haljak meg!” (Vezércikk, 1848.)

Csak nemrég, 1846 tavaszán lábalt ki abból a válságos lelkiállapotból, amelyben a Felhők-ciklus született, és máris új utat talált magának. Akkori embergyűlöletét és passzivitását most hatalmas tettvágy és világmegváltó célok váltják fel: Petőfi fel akarja áldozni magát az emberiségért, a szent ügyért való mártíromságra, önként vállalt vértanúságra vágyik. De mi volna ez a szent ügy?

A francia forradalom történetét és az utópista szocialisták tanait olvasva arra a megállapításra jutott, hogy készülőben van egy nagy világforradalom, amelynek során a rab népek megküzdenek zsarnokaikkal és kivívják szabadságukat.

Ettől kezdve Petőfi érzelmileg túlfűtött, víziószerű költeményekben, ún. látomásversekben jövendölte meg a világforradalom eljövetelét. Ilyen látomásvers az Egy gondolat bánt engemet is, egy nagy romantikus vízió, amelyben a költő váteszi, prófétai, látnoki szerepből szólal meg.

Mondanivalóját Petőfi egy nagy ellentét segítségével teszi szemléletessé: kétféle halálnemet állít szembe egymással, a természetes halált és a hősi halált. A természetes halál hétköznapi, észrevétlen, békés, csendes és lassú, a hősi halál azonban gyors és erőszakos halál, amely végső soron egy nemes ügyért való önfeláldozás.

Egy gondolat bánt engemet

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… –
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

A költemény műfaja rapszódia. Ezt onnan lehet tudni, hogy nagyon csapongó, többféle hangulat váltakozik benne, áradó érzelmek jellemzik. Hangneme néhol elégikus, máshol emelkedett, magasztos, szenvedélyes, valahol meg szentimentális.

Típusa forradalmi látomásvers, témája a megsejtett és várt világforradalom, amely vízióként jelenik meg a versben. Főbb motívumai: világszabadság, halál, hervadó virág, gyertyaszál, fa, kőszirt leomlása

Fő kifejezőeszközei: hasonlat, ismétlés, párhuzam, felszólítás (tiltó és igenlő felszólítás), fokozás, erőteljes színek (piros, fekete), erőteljes hangok (harsogás, mennydörgés)

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!