Petőfi először megkülönbözteti egymástól a kétféle háborút, a zsarnokért küzdő szolganépet és a szabadságért küzdő hősöket. Mély megvetést érez azok iránt, akiket a zsarnok pénzzel, megvesztegetéssel vagy fenyegetéssel rá tud bírni, hogy saját érdekeik ellenében őt védelmezzék.

Arany csal s ostor kerget tégedet
A zsarnokért megvíni, szolganép

Egészen más, amikor valaki önként küzd a szabadságért: a következő sorokban boldog öröm érződik, már-már szerelmes áhítat a szabadság iránt:

És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, aki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,
Sebet, halált oly jókedvvel veszen…

Tehát a szabadság hívei a szabadságért a halált is örömmel vállalják.

A szabadságért elesett hősök azonban nem hiába haltak meg, mert végül a szabadság fog győzni: „tiéd a diadal / Majd a csatáknak utósóiban, / S halottaidért bosszut is fogsz állni”. Petőfi érzi az eljövendő nagy időt, az utolsó csatát, amikor a szabadság minden halottjáért bosszút áll.

Ez tűnik a vers fő gondolatának, s első pillantásra úgy érezhetjük, jelentéktelen a „keret”, vagyis hogy nem fontos, odakint milyen az idő, és az sem, hogy a költő ebéd után a pamlagon fekszik-e, és a felesége vele van-e vagy sem, és alszik-e vagy sem. Pedig a versben nincsenek lényegtelen dolgok, ez a keret is a mondanivalót szolgálja.

A gondolat, amit a Beszél a fákkal a bús őszi szél kifejt, nem új: Petőfi számos versében elmondta már ugyanezt a hely és a körülmények leírása nélkül, keret nélkül. Annak tehát, hogy ebben a versében van keret, és hogy Petőfi ilyen szuggesztíven rajzolja meg családi boldogságának színterét, oka van.

Ha végiggondoljuk az alapszituációt, kitűnik, hogy Petőfi eredetileg nem arra készült, hogy most felkavaró forradalmi gondolatokkal fog foglalkozni. Délutáni pihenőjét töltötte karjában alvó feleségével, békességben. Ő egyszerűen csak a mindennapi olvasmánya után nyúlt, hogy amíg Júlia alszik, ne unatkozzon, és olvasás közben támadtak forradalmi gondolatai.

Arra a gondolatra, hogy a végső nagy harc során a szabadság ellenségei saját vérükbe fulladnak bele, a költő tűzbe jön, az indulat felgyülemlik benne, valósággal háborús istenségnek érzi magát: „Egy kis mennydörgés szívem dobogása, / S villámok futnak által fejemen”.

Véres csaták előérzete tombol a lelkében, és az egyre forróbb, egyre viharzóbb érzelmek hatására legszívesebben felugorna fektéből, kirohanna a kertbe, ahol fúj a szél, és ugyanolyan vihar készül, amilyen a lelkében tombol.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!