Az 1. versszakban szereplő lant a költészet régi metaforája, s Petőfi szerint a lantot csak valamilyen magasabb cél érdekében szabad kézbe venni: többé már nem egy hétköznapi eszköz, hanem szent eszköz, amelyet a nép Kánaán felé vezetésére lehet és kell is használni.

Petőfi a művész szerepét romantikusan értelmezi. Érvelésében a lehetséges költőszerepeket állítja szembe egymással:

• van olyan költő, aki csak az önkifejezésre vágyik és kizárólag személyes érvényű verseket ír,
• és van olyan költő, aki a közösséget és a társadalmi változásokat szolgálja költészetével.

Petőfi természetesen az utóbbiak közé tartozik, és költőtársait is arról igyekszik meggyőzni, hogy a világnak jelenleg az utóbbiakra van szüksége.

Amikor a közösségnek, a hazának szüksége van ránk, olyankor félre kell tenni a személyes problémákat, a szívfájdalmakat és egyéni érzéseket, és a közösséget kell szolgálni. Mert aki csak a saját bánatát vagy örömét képes megverselni, arra a világnak nincsen szüksége.

A 2. versszakban egy ószövetségi párhuzammal szemlélteti Petőfi a költők feladatát. Isten egy lángoszloppal mutatta meg az ígéret földjére, a „tejjel-mézzel folyó” Kánaánba vezető utat a pusztában vándorló zsidó népnek, amelyet Mózes vezetett ki az egyiptomi fogságból.

Petőfi ezzel a lángoszloppal azonosítja a 19. század költőit, ami nemcsak népvezéri küldetést jelent, hanem azt is, hogy a költői hivatás isteni eredetű, a költő pedig Isten küldötte, apostola. Ezt a költői szerepet nevezzük próféta-vagy váteszszerepnek.

A vers Petőfi korát, a 19. századot egy olyan sorsfordító időszakként láttatja, amikor a történelmi helyzet megköveteli a költőktől, hogy a nép vezérei legyenek, így a költők szerepe felértékelődik, de feladatuk is nagyobb és felelősségteljesebb lesz. Nem elég alkotni, hanem prófétának és népvezérnek is kell lenni.

Mi tehát Petőfi szerint a költők feladata? 1. vezérnek, lángoszlopnak lenni, aki új eszméket hirdet és forradalmi célokért küzd egy közösség élén. 2. Kánaánba (az Ígéret földjére) vezetni a népet, ami a jobb élet, a szabadság földjét jelenti.

A 3. strófa egyetlen retorikus felszólításból áll, amely a költőknek szól: tartsanak a néppel „tűzön-vízen át”. Újabb ellentét is felbukkan, méghozzá az energikus, tettvágytól égő költő és a gyáva, lomha költő között.

Petőfi megátkozza azokat a költőket, akik gyávaságból vagy lustaságból lemaradnak. Itt tehát keményedik a hangja: míg az 1. versszakban még csupán szükségtelennek tartotta az olyan költészetet, amely nem közösségi célokért harcol, most már szenvedélyesen, indulatosan el is utasítja azt.

A 4. strófában újabb ellentét jön: a fennálló rendet elfogadó hamis próféták és a változást akaró igaz próféták kerülnek szembe egymással. (A hamis próféták nem akarnak változást, ezért azt hirdetik, hogy már elértük a Kánaánt, és nincs szükség semmi további küzdelemre.)

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!