A vers 1847 januárjában Pesten született, és Petőfi újfajta művészetfelfogását tükrözi, amely 1846 óta alakult ki. Egy olyan ars poeticáról van szó, amelyben a költő új szerepet vállal fel, méghozzá a váteszi szerepet, így a vers lényegében Petőfi forradalmi látomásköltészetének egyik jellegzetes darabja.

Azt is mondhatjuk, hogy a forradalomvárásból nő ki ez az újfajta költői hitvallás, az új ars poetica, amely egész más, mint a költő eddigi ars poeticái. Petőfi eddig olyan költőként határozta meg magát, aki a szabályokkal és a divattal szembeszállva új ízlést hoz be az irodalomba (A természet vadvirága), illetve témáinak és érzelmeinek sokféleségét, sokszínűségét (Dalaim), s költői képzeletének működését (Képzetem) ismerhettük meg.

Most azonban új oldaláról mutatja meg magát, s ez lesz a legjellegzetesebb költői szerepe: a népet vezető, a népért küzdő népvezér-költő vagy látnok-költő, aki költészetét a legnemesebb eszmék szolgálatába állítja.

Ennek az új költő-szerepnek nevezetes programverse A XIX. század költői, amely abban is eltér az eddigi ars poeticáktól, hogy a benne megfogalmazott elvek nem csupán Petőfi költészetére vonatkoznak, hanem általánosságban a kor költőire.

Petőfi azt szeretné, hogy más költők is kövessék az ő magatartásformáját, ezért a vers legfőbb célja a meggyőzés (ez abból is látszik, hogy tele van retorikai eszközökkel, szónoki fogásokkal). Már a cím is azt hirdeti, hogy egy adott korszak, a 19. század költőire általában érvényes dolgokat fog megfogalmazni.

A XIX. század költői

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

A vers címe témajelölő, stílusa kevert (romantikus, realista és klasszicista jegyek is vannak benne). Hangulata felfokozott, lendületes, sodró, dühös, türelmetlen (csak az utolsó versszakban szelídül meg).

Típusa szerint az érvelő versek közé tartozik: hangneme retorikus: Petőfi szenvedélyesen érvel az új költői szerep és feladatvállalás mellett.

Ez az új költői szerep nem más, mint a romantikus „költő apostol” eszmény, amely Victor Hugótól származik, és hozzánk elsősorban Eötvös József közvetítésével került át. Petőfi teljes mértékben azonosul ezzel az eszménnyel.

A költők fő feladatának, a költői hivatás lényegének a prófétálást és a nép vezetését tekinti az ígéret földjére, Kánaánba, ami természetesen a forradalom útján kiharcolt jólétet és jogegyenlőséget jelképezi.

A versben jól felépített érveléssel fordul költőtársaihoz, akiket már az 1. versszakban figyelmeztet, hogy ez a hivatás rendkívüli áldozatvállalást követel meg, ezért senki se válassza könnyelműen.

A vers legfontosabb motívumai: lant, puszta, próféta, lángoszlop, Mózes, Kánaán, virágkötél, selyempárna, bőség kosara, jog asztala, szellem napvilága.

A lendületes, sodró vers rendkívül intenzív hatást gyakorol. Petőfi érvekkel, magyarázatokkal, felkiáltásokkal, felszólításokkal igyekszik meggyőzni és mozgósítani a hallgatóságot. Kifejezőeszközei között felszólító módú igealakok, kérdések, hasonlatok, megszemélyesítések vannak.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!