A vers hangulata tehát idilli, a szerelmes ember örömmámorát érezzük belőle, ugyanakkor a 3-4. versszakban megjelenik az esetleges viszonzatlanságból fakadó fájdalom is.

Az elemzők nem értenek teljesen egyet abban, hogy a költemény hangvétele itt kissé elégikussá válik-e vagy sem; Goda Imre szerint egyáltalán nincs elégikus felhang a versben: a költő egyetlen célja a szerelmi mámor kidalolása, amiben valamiféle naiv báj érvényesül.

A beszélő kételyét, bizonytalanságát költői kérdések („Mást szeretsz-e gyöngyvirágom, vagy engem?”) és felkiáltások („Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára / Tündér orcád tejben úszó rózsája”) fejezik ki.

A lírai én remény és reménytelenség között hányódik, amit egy természetből vett hasonlattal érzékeltet: „Egymást űzi bennem e két gondolat, / Mint ősszel a felhő a napsugarat”. Amikor ősszel a „felhő kergeti a napsugarat”, olyankor az időjárás szeszélyes: egyszer beborul, aztán kiderül, aszerint, hogy a nap épp előbukkan a felhők közül vagy eltűnik mögöttük.

A költő kedélyállapota is ilyen hullámzó: ború és derű váltja egymást. Ezt addig fokozza, hogy végül eljut a halál gondolatáig, hiszen az életnek szerelem nélkül mi értelme?

Bujdosója lennék a nagy világnak,
Vagy od’adnám magamat a halálnak.

Mélypontja volna ez a versnek (hiszen a beszélő eljut a halál gondolatáig)? Goda Imre szerint nem, mivel ez inkább csak játékos fenyegetőzés, sokkal inkább a birtoklás huncut kicsikarásáról van szó, mint mélypontról.

Figyeljük meg, hogy míg a szerelem megszületését a tavasz (kikelet) képéhez kapcsolta a költő, addig a viszonzatlanság gondolatát a borúsabb képzeteket keltő ősz képéhez köti!

Az utolsó versszakban felszólító módra vált a vers beszélője, aki saját boldogságát vagy boldogtalanságát kedvese válaszától teszi függővé. A két lehetőség – a beteljesült szerelem és a viszonzatlan szerelem – szembenállását a fény („ragyogj, csillag”) és a sötétség („bús éjszaka”) ellentétével fejezi ki.

Az udvarlóversekre emlékeztető zárlatban tehát először szerelmet kér kedvesétől, majd Isten áldását kéri a lányra: „Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet, / Hogy az isten áldja meg a lelkedet.”

Stílusát közvetlenség jellemzi, az élőbeszédre emlékeztet. A beszélő nagyon egyszerűen, tisztán fejezi ki érzelmeit.

A népköltészetből ismert fordulatokkal, változatos metaforákkal szólítja meg a kedvest (pl. kedves babám, gyöngyvirágom, boldogságom csillaga, szívem gyöngye), és a népdalokra jellemző költői képeket találhatunk a versben, pl. metaforákat (kikelet a lyány, virág a szerelem, szemeid tüze, orcád rózsája stb.) és hasonlatokat („Egymást űzi bennem e két gondolat, / Mint ősszel a felhő a napsugarat.”)

Pándi Pál szerint ez a vers már közelebb áll a népi ihletésű, de bonyolultabb szerkezetű műdalhoz, mint az egy-ízű, egy-fordulatú népdalokhoz. A népdal zártabb formái kezdenek felbomlani benne.

A 3-4. strófa egy második ízt, egy komplikáltabb lelki motívumot visz bele a versbe, amely ezáltal egy kicsit eltávolodik a népdal egyszerűségétől. Továbbra is megvan persze a népdalszerűen naiv realizmus Petőfi kifejezésmódjában, csak a vers szerkezete bonyolultabb egy árnyalattal a népdalnál.

A mű 5 négysoros versszakból áll, verselése ütemhangsúlyos (ez a magyar népdalok jellemző versformája), három ütemű, páros rímű 11-es. Rendkívül zenei hatású.