Nagyon egyszerűen mondja el Petőfi a kis jelenetet, akár prózában se lehetne ennél tömörebben összefoglalni, ugyanakkor egy-egy ponton a költőiség csúcsaira emelkedik. Ilyen rész pl. a 2. és a 4. versszak.

Ezek a strófák tartalmazzák a vers legromantikusabb képeit: van holdfény, fogyó hold, amely úgy bolyong a felhők között, mint bús hölgy, aki férje sírját keresi a temetőben. Ez a hasonlat némi szomorúsággal itatja át a vers hangulatát.

Petőfi megszemélyesíti a szelet is, akit kalmárnak, azaz kereskedőnek nevez, minthogy a füvektől illatot vesz, amelyet nekik ad vagy ajándékoz oda. A metafora alapja az, hogy a kereskedő is hozza-viszi az áruját egyik helyről a másikra, ugyanígy hozza a szellő az illatot a mezőről.

A hold-metafora szentimentalizmusa előkészíti a két megbűvölt fiatal kettősének leírását, akik egy varázslatot élnek át.

A lírai én először a 3. strófában szólal meg E/1. személyben: kiderül, hogy egy fiatalemberről van szó, aki az említett társaság tagja, s éppen egy Erzsike nevű lány mellé került a szekéren, kissé elkülönülve a többiektől (erre a „társaságnak többi tagjai” kifejezés utal). Az ábrándozó ifjú megkérdezi a lánytól: „Ne válasszunk magunknak csillagot?”

A csillagok valahogy a szerelmesek jelképévé váltak az idők során, nemcsak szépségük miatt, hanem azért is, mert időtlen idők óta fenn ragyognak az égen, így szerelmespárként csillagot választani nem mást jelent, mint azt kívánni, hogy örökké tartson a szerelem.

A két fiatal számára most nem létezik a világ, csak ők ketten léteznek: egyfajta édeni állapotban vannak, meghitten együtt, és egy gyorsan tovatűnő mámoros pillanatot élnek át, amelyet csodálatosan érzékeltet a vers hangulata.

A költemény ugyanis meghitt nyugalmat, boldog hangulatot áraszt, épp ezért az idill műfajába sorolható.

A refrén újra meg újra felidézi a kocsikázás meghitt hangulatát. Aztán a legutolsó strófában a költő újra megismétli az előző versszak végén feltett kérdést: „Ne válasszunk magunknak csillagot?” Ezzel az ismétléssel jelzi az olvasónak, hogy még mindig ugyanabban a pillanatban vagyunk, amelyben az előző strófa véget ért.

A csillagválasztás azért fontos a fiatalembernek, mert ez segíti majd őket az emlékezésben, ha később elszakadnának egymástól. Ez azt jelzi, hogy valamilyen szál már szövődött a fiú és a lány között, hiszen van minek elszakadnia.

„A csillag vissza fog vezetni majd
A mult időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástul minket.”

Közös élményükben tehát van egy cseppnyi szomorúság, egy kis fájdalom is, mert a jövő bizonytalan, s a fiatalok érzik, hogy a varázs, amit átélnek, milyen mulandó. A fiatalember szeretné megállítani az időt, vagy majd később visszapörgetni, hogy ez az élmény mindig vele maradhasson.

Hogy a lány mit válaszolt, azt szó szerint nem tudjuk meg, de hogy igenlő választ adott, az biztos, hiszen a fiatalok végül választanak maguknak csillagot („S választottunk magunknak csillagot.”).

A négyökrös szekér verselése időmértékes, ötös és hatodfeles jambusokban íródott. Megírása után két évvel, 1847-ben jelent meg először Petőfi gyűjteményes kötetében, a Szerelem gyöngyei ciklus elé besorolva.

Petőfi tökéletes realizmussal, némi elégikus humorral és megkapó intimitással mesélte el ezt a kis történetet. A vers azért is szép, mert jól megmutatja, hogyan kell megélni és a másikkal megosztani egy-egy szép pillanatot, amelyből, mint tudjuk, úgyis nagyon gyorsan emlék lesz, de ameddig tart, addig varázslatos.

Részletes elemzés ITT olvasható.