Petőfi királyellenes versei közül az egyik legismertebb A királyokhoz, amely 1848. március 27-30 között született Pesten, arra a hírre, hogy Ferdinánd király megszegte a magyar országgyűlés küldöttségének tett ígéretét.

Március 16-án Ferdinánd megígérte, hogy teljesíti a követeléseket, aztán március 28-án ígéretét visszavonta, és megtagadta a független magyar kormányról és a jobbágyfelszabadításról szóló törvénycikkek jóváhagyását.

Erre március 30-31-én nagy tüntetések voltak Pesten, a király ekkor jóváhagyta a független magyar kormányt, de csak mert kényszerhelyzetben volt. Petőfi átlátta, hogy nem lehet bízni a királyban, mert csak Ausztria érdekeit nézi, és ha megad egy szabadságjogot a magyaroknak, azt is kényszerből teszi, és amint lehet, visszavonja.

Az udvar viselkedése nagy felháborodást váltott ki, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy a magyar nép alapvetően királyhű volt és a monarchikus államforma híve (Petőfi nagyon radikálisnak számított azzal, hogy köztársaságpárti volt).

Bármennyit ármánykodott is a bécsi udvar, a király személye abban az időben még szent és sérthetetlen volt, az emberek hittek a király jóságában és a hagyományos közfelfogás az volt, hogy a Habsburgok mesterkedései a rossz tanácsadóknak köszönhetőek, nem a királynak (ebben egyébként pályája kezdetén még Petőfi is hitt).

A királyokhoz április 1-én megjelent röplapokon és óriási felháborodást váltott ki az emberekből, akik királyellenes lázításnak fogták fel a verset.

A királyokhoz

Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok,
Ti királyok, nyílt őszinte szót,
Ahogy tetszik, köszönjétek meg, vagy
Büntessétek a fölszólalót;
Áll még Munkács, áll az akasztófa,
De szivemben félelem nem áll…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!

Szeretet… hah, ezt a szép virágot
Tövestül kitéptétek ti rég,
S kidobtátok azt az országutra,
S ott átment rajt a szekérkerék,
Amely megtört esküvésitekkel
Megterhelten világszerte jár…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!

Csak tűrnek már titeket a népek,
Csak tűrnek, mint szükséges roszat,
S nem szeretnek… odafönn az égben
Megszámlálták napjaitokat.
Majd halljátok a nagy ítéletszót
Attól, aki mindenkit birál…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!

Föllázítsam a kerek világot,
Föllázítsam-e ellenetek,
Hogy a dühnek Sámson-erejével
Milliónként nektek essenek?
Megkondítsam a halálharangot,
Hogy borzadjatok hangjainál?…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!

Nem lázítok, mert nincs erre szükség;
Mért ráznám meg erőszakosan
Azt a fát, amelynek a gyümölcse
Már túlérve, rothadásba’ van?
Ha megérik a gyümölcs, fájárul
Magától a földre hull alá…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!

A vers legfontosabb része a refrén, amelyet nem szabad szó szerint értelmezni:

Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!

Azt hihetnénk, Petőfi azt az állítást akarja cáfolni, hogy a magyar parasztság szereti a királyt, mert szó szerint ezt jelenti a refrén. Pedig a költő tisztában volt a nép hagyományos királyhűségével, ezért nem állíthatott olyat, ami objektíve nem igaz. A refrén valójában nem azt közli, mint ami elsőre látszik belőle.

Petőfi nem azt állítja, hogy a magyar nép nem szereti a királyt, hanem azt, hogy a király nem jogosan uralkodik, mert a történelem meghaladta ezt az államformát. A vers valójában nem a király személyéről szól vagy a nép érzelmeiről, hanem arról, hogy a királyság mint államforma már elavult, nem kellene ragaszkodni hozzá.

Tehát a szeretet ebben a versben nem egy érzelem, hanem Petőfi világnézetének a kifejezője. Miből derül ez ki számunkra?

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!