Petőfi Sándor: A helység kalapácsa (elemzés)
A stílusparódia eszközei A helység kalapácsában
Petőfi az eposz műfaján túl a romantikus stílust is parodizálta. De miért támadta a romantikát?
Nem tetszett neki a romantika költészetfelfogása, mert életidegennek tartotta: látta, hogy milyen szakadék tátong a romantika álomvilága és a valóság között. Zavarta, hogy a romantika által teremtett világot mindig meghazudtolja a valóság, mesterkéltnek érezte az olyan költészetet, ami ennyire eltávolodik az élettől.
Ő nem akart a hétköznapi realitáson túli világot teremteni, hanem meg akarta mutatni, hogy a valóságban is rejlenek olyan lehetőségek, amelyek által az ember ki tud teljesedni.
Nézzük most meg, milyen eszközökkel valósította meg a romantikus stílus paródiáját!
Nagyon feltűnő, hogy A helység kalapácsában az elbeszélő mennyire a középpontba állítja saját magát: úgy van megalkotva az egész mű, hogy hangsúlyossá válik az elbeszélés módja és az elbeszélői szerep.
Petőfi ezzel akarja a romantika jellemző beszédmódját (a terjengős, mesterkélt, fennkölt, dagályos költői beszédet) nevetségessé tenni. Vörösmartynak oka lehetett volna rá megsértődni (amit nem tett), mert a kutatók még megfeleléseket is találtak A helység kalapácsa és a Zalán futása nyelvi fordulatai között.
Stílusparódiáról van szó, melynek két legjellemzőbb eszközét veti be a költő: az önjellemzést és a stílustörést.
1. önjellemzés
Ebben a műben az elbeszélő nem egyenlő Petőfivel, hanem maga az elbeszélő is a költő teremtménye.
Petőfi ki akarta figurázni a dilettáns költőket, ezért egy olyan elbeszélőt hozott létre, aki maga sem veszi észre, hogy nem eposzt, hanem eposzparódiát ír. Az elbeszélő komolyan veszi magát mint komoly munka szerzőjét, miközben komikusan tehetségtelen.
Nézzünk néhány példát arra, hogyan teszi saját magát nevetségessé!
Nevetséges lesz a narrátor, amikor például a 3. énekben a lemenő nap pirosló színének értelmét firtatja, és azt találja mondani magáról, hogy ő amolyan mindentudó kiválasztott, aki be van avatva minden titokba, de ezt az alábbi szavakkal mondja el:
„Csak én tudom ennek okát, / Én, kit földöntúli izék / Földöntúli izékbe avattak.” Az „izé” szó egyrészt röhejes egy költői szövegben, mert annyira köznyelvi, másrészt az ember akkor használja, amikor igazából nem tudja, hogy mit akar mondani (nem jut eszébe a megfelelő szó, vagy nem forog olyan gyorsan az agya, ahogy a nyelve).
Petőfi kétszer is használja ezt a szót, ami azt jelenti, hogy a mi beavatott mindentudó elbeszélőnknek láthatólag sejtelme sincs arról, hogy ki és mibe avatta be, és azt se tudja, hogy tulajdonképpen mit is akar mondani. Teljesen hitelteleníti azt, amit mond, azzal, ahogyan elmondja! Ezzel zavarossá és semmitmondóvá teszi az egész költői megnyilatkozást, ami miatt kételkedni kezdünk a beavatottságában.
Petőfinek az volt a célja, hogy a váteszköltői szerepet is nevetségessé tegye (a váteszköltő tipikusan romantikus költői szerep, amit Petőfi most ironikusan ítél meg).
Ami pedig a beszédstílust illeti, van valami végtelenül nevetséges abban, hogy pont egy költő, aki elvileg a szavak embere, ennyire igénytelenül fejezi ki magát (sok „izé” csak nagyon igénytelen hétköznapi beszédben fordul elő).
A stílusparódia egyik eszközét, az önjellemzést tehát kitárgyaltuk. Nézzük a stílustörést!
2. A stílustörés
A stílustörés azoknál a szakaszoknál figyelhető meg, amelyekben a költő egy mondaton belül használ fennkölt, patetikus hangnemet és hétköznapi, közhelyes, útszéli vagy kifejezetten az alantas stílusrétegbe tartozó, vulgáris szavakat, pl.
„Hát elmegy a nap, / Megjön az alkony, / Utána az éj, / Elülnek a csirkék / És ludak és verebek.” A mondat első fele akár még patetikus is lehetne, de a csirkék meg a verebek elülése igazán nem illik ehhez a hangulathoz.
Vagyis Petőfi egymást kizáró, ellentétes beszédmódokat vegyített, ezáltal állandóan megtöri a pátoszt, amivel a patetikus hangnemet nevetség tárgyává teszi, és az ilyen hangon megszólaló elbeszélő is a komikum tárgya lesz.
Azok a hasonlatai kifejezetten komikusak, amelyekben két olyan dolgot hasonlít össze, amelyek nagyon nem illenek egymáshoz, azaz a hasonlító és a hasonlított ellentétes stílushatású szavak, pl. „A nap gombóca piroslott, / Valamint a paprika / Vagy mint a spanyolviasz.”
Egy igazi eposzban a nap korong lenne, és nem gombóc, és semmiképp sem piroslana, mint a paprika, hanem vörösen izzana, mint a tűz. Szóval a napot egy romantikus költőnek illene emelkedett képekben megjeleníteni, erre Petőfi nem elég, hogy arcátlanul paprikához hasonlítja, de a továbbiakban még meg is szólítja, nem épp fennkölt szavakkal:
„Oh te piros nap! / Mért vagy te piros? / Szégyen-e vagy harag az, / Mi arany súgáraidat / Megrezesíti, / Mint a bor az emberek orrát?” A borvirágos orr meglehetősen közönséges dolog, szóval Petőfi ezzel már végképp lefokozta a napot, amelyet addig csupa fenséges, magasztos képekbe szőttek bele a költők. A szegény nap tehát odáig jutott, hogy vöröslő sugarait borvirágos orrhoz hasonlítják…
Ez volna hát a stílustörés. Egy másik példa hasonló képi széttartásra: „A szerelem lesz a sarkantyúm, / Hozzád rohanok. Mint a malacok a gazdaasszonyaikhoz, / Ha kukoricát csörgetnek.”
Ez se éppen gyakori, hogy egy szerelmes férfi zabálni rohanó malachoz hasonlítsa magát…
A stílustörés megfigyelhető a metaforaalkotásban is, pl. nagyon meghökkentő tud lenni, amikor Petőfi szögesen ellentétes képzeteket kapcsol össze egymással: „de hova ragadtál? / Oh fölhevülésnek / Gyors talyigája!”
A metaforában ugye van egy azonosító (itt: „gyors talyiga”) és egy azonosított (itt: fölhevülés, költői lendület). Az azonosított tag jelen esetben egy olyan szó, amely fennkölt stílusú, az azonosító tag azonban ehhez a fennkölt lelki elragadtatáshoz képi síkon egy hétköznapi, közönséges, rozoga járművet társít, s ezzel végképp agyonvág minden pátoszt.
A talyiga (talicska) semmiképp sem az az eszköz, amely el tudna ragadni bárkit is, lévén, hogy tolni kell… nemhogy gyors, de még egyenes haladásra se igen képes. Szóval ilyen bravúros nyelvi humort tett a szövegbe Petőfi.
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Petőfi Sándor: A helység kalapácsa (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>