Petőfi Sándor: A helység kalapácsa (elemzés)
Az eposzi kellékek lefokozása
Vegyük akkor sorra a mű eposzi kellékeit, és nézzük meg, miben különböznek a klasszikus eposzokban használt eposzi kellékektől!
1. segélykérés a múzsától (invokáció): Petőfinél nem alázatos kérés van, még csak nem is hálaadás, hanem pökhendiség, öntelt dicsekvés: „Szeretnek az istenek engem, / Rémítő módra szeretnek: / Megajándékoztanak ők / Oly ritka tüdővel, / Mely a csatavészek / Világrendítő dúlakodásait / Illendően elkurjantani képes” – mondja az elbeszélő. Ez amolyan fordított invokáció.
Az igazi eposzokban a költő alázatosan kér ihletet és tehetséget a múzsától, hogy megénekelhesse hősének dicső tetteit, Petőfi elbeszélője nem ezt teszi.
Őneki nem kell segítséget kérnie a múzsától, mert már megkapta, amire szüksége van: a jó tüdőt, hogy el tudja kurjantani magát (ez az „elkurjantani” ironikus hatású, oda nem illő szó). Az is ironikus, hogy a költői mesterség metaforája nem a penna, hanem a tüdő. Ez már sejteti, hogy szerzőnk a hangerőn kívül egyéb képességgel nem is bír.
Petőfi elbeszélője tehát nem kér tehetséget, mert úgy gondolja, hogy neki az már megvan, az már eleve adott. Ő csak egy hőst kér, mert témára van szüksége ahhoz, hogy tehetségét megcsillogtathassa.
2. témamegjelölés (propozíció): hiányos és semmitmondó. Az igazi eposzok témája egy eszményi hősnek az egész közösséget érintő, sorsfordító tette szokott lenni.
Petőfinél a „csatavész”, „harci moraj” van témaként megjelölve. Ezek olyan kifejezések, amelyek nagy horderejű hadi vállalkozást sejtetnek (amilyenek az igazi eposzok témái szoktak lenni). Ehhez képest a cselekmény egy komikus falusi perpatvar, egy közönséges kocsmai verekedés lesz.
3. in medias res (közepébe vágva kezdés): a történet a közepébe vágva indul, ahogy az eposzokban. A költő egy „Ámen!”-nel nyit, épp véget ér a mise. Tehát a történet valaminek a végével kezdődik.
4. állandó jelzők (epiteton ornans): köznapiak, teljesen mások, mint a klasszikus eposzokban használt eposzi melléknevek. Arról nem is beszélve, hogy időnként olyan tulajdonságokat jelölnek, amelyek épp hogy távol állnak az adott karaktertől (pl. szemérmetes Erzsók minden csak nem szemérmes).
Ha összehasonlítjuk ezeket a jelzőket Homérosz vagy Zrínyi eposzi jelzőivel (leleményes Odüsszeusz, hős Zrínyi), akkor nagy eltérést látunk.
Petőfi jelzői vagy külső, vagy belső tulajdonságot fejeznek ki. Külső tulajdonságot kifejező állandó jelzők pl. széles tenyerű Fejenagy, a kancsal hegedűs, a félszemű cimbalmos, a bőgő sánta húzója. Belső tulajdonságot fejez ki szemérmetes Erzsók, Vitéz Csepü Palkó, a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója, amazontermészetű Márta, a béke barátja Bagarja és a lágyszívű kántor jelzője.
Ezeknek a jelzőknek többnyire az a funkciójuk, hogy vagy eljelentéktelenítsék, vagy túldimenzionálják a jelzettet. A „széles tenyerű” Fejenagy például eszünkbe juttathatja a „hosszúlábú” Akhilleuszt, csakhogy Fejenagy mulatságosan kisszerű, vagy legjobb esetben is átlagos, szóval cseppet sem emlékeztet egy eposzi hősre.
Bagarja csizmadia állandó jelzője a „béke barátja”, ami felidézheti Nesztórt, csakhogy Bagarja nem annyira békíti az ellentéteket, hanem inkább árulkodik: odahívja a bírót, hogy büntesse meg a verekedőket. Bagarja árulkodós, ha ő maga a béke barátjának tartja is magát.
5. seregszemle (enumeráció): a klasszikus eposzokban hadseregek vitézeit vette számba a szerző, Petőfinél is van seregszemle a 2. énekben (az a rész, ami úgy kezdődik, hogy „Jelen volt”), ám ő a kocsmában italozó falusiakról készít katalógust, hogy kik vannak ott, meg előszámlálja a kocsmai zenészeket („A kancsal hegedűs, / A félszemü cimbalmos / S a bőgő sánta huzója”).
Míg egy igazi, komoly eposzban a szerző oldalakon keresztül sorolja a nagyobbnál nagyobb hősöket, leírja megjelenésüket, fegyverzetüket stb., addig Petőfi csak listát ad a kocsmában összegyűlt falusiakról.
6. isteni gépezet beindulása (deus ex machina; a csodás elemeket, természetfeletti erők beavatkozásait nevezzük így): Petőfinél a beavatkozás nem egy isteni hatalom részéről történik, hanem világi emberek, a hatóságok részéről: a falu bírája és az amazontermészetű Márta tesznek rendet a kocsmai verekedők között.
A 3. énekben az elbeszélő egy mondattal („Ez vésznek előjele”) bevezeti a természetellenes jelenségek sorát, tehát formálisan itt előreutalással (anticipáció) van dolgunk.
A természetellenes jelenségek, a „vész” jelei azonban a létező legtermészetesebb dolgok: a lenyugvó nap piros színű, két kutya összemarakodik egy juhbőrön (vagyis az elbeszélő hétköznapi dolgokban sejti katasztrófa előjelét).
A csodás elemeket, természetfeletti erőket Petőfi elintézi a „földöntúli izék” emlegetésével, amelyek neki az „izébe” bepillantást engedtek.
A klasszikus eposzi kellékek tehát lefokozódnak, parodisztikussá válnak. Csupa fintor, csupa ironikus csavarás az egész mű, melynek már a témája, a kocsmai dulakodás sem épp egy homéroszi csatajelenet.
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Petőfi Sándor: A helység kalapácsa (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>