Paul Verlaine: Költészettan (elemzés)
A vers típusa ars poetica, a beszélő saját költői programját fogalmazza meg. Beszédhelyzete az ars poeticák beszédhelyzetét követi: van megszólalója és megszólítottja.
Az igealakok váltakozása (hol T/1. személyt, hol E/2. személyt használ) jelzi, hogy a lírai én többek nevében szólal meg. Nem csupán önmaga, hanem egy költőcsoport nevében beszél, illetve egy megszólítotthoz, egyes költőtársakhoz szól.
A vers megszólítottjai az új költészeteszményt képviselő költők, akik közé maga a beszélő is tartozik („Zenét minékünk”, „Ha szókat írsz”, „legyen dalom”). A lírai én tehát egy poétikai irányzat képviselője, aki egyrészt elutasít egy bizonyos fajta költészeti hagyományt, másrészt felállít egy új, követendő líraeszményt.
A versben a felhívó, felszólító jelleg dominál. Stílusa nominális, a névszók és a jelzős szerkezetek uralkodnak, bár igét is találunk benne.
A költői eszközök (metaforák, megszemélyesítések, jelzők) kifejezik, hogy a beszélő ironikusan viszonyul ahhoz a hagyományhoz, melyet elutasít („Csattanó gaz úr”, „ötletet, e durva hagymát”, „a Rím silány kolomp” stb.).
Az új költészet fontos kifejezőeszközei közé tartozik a szinesztézia; pl. a menta („mentákra üljön észrevétlen”), az íz-és illatanyagok szerepeltetése révén lebegőbb, anyagtalanabb lesz a vers. Verlaine költészetének értelme és lényege ez a nehezen tetten érhető, derűs, hajnali párásság, a dal, az ének, a hangzás.
A változékonyság követelménye a zenéhez, ill. a térbeliség képzetéhez kapcsolódik, amit különféle mozgásképletek hangsúlyoznak („cikázik szerteszét”, „meg nem álló / lélek, mindig új vágyba szálló”).
A Verlaine-féle költészetfelfogás nemcsak a szabályokat és kötöttségeket veti el, hanem tagadja a vers és a költő szoros kapcsolatát is. Nála a vers mintha a világban bujkáló fény-árnyjáték lenne, a költészet pedig a természetnek egyfajta tulajdonsága. Szerinte az embernek nincs más dolga, csak engedni, hogy a zene hasson rá, akkor a hullámok majd magukkal ragadják. Nála a lírai én mintegy feloldódik a hangulatokban és a képekben.
A cím témajelölő, és Kosztolányi műfordítói tevékenységének egyik legnagyobb bravúrja. Verlaine költészettana, vagyis ars poeticája ugyanis olyan, mintha a szerző kicsit gúnyos értelemben használná, idézőjelbe tenné ezt a szót. A cím tehát csalóka: egy olyan költészettanról van szó, amely tagadja magát a költészettant, vagyis tagad a költészettel kapcsolatban minden olyasmit, amit tannak lehetne nevezni.
Verlaine tagadja a költészetnek mint törvényekkel rendelkező művészeti ágnak vagy „tudománynak” a létét. Az ő számára a költészet maga a meghatározhatatlanság: zene, illanás, kaland, tünékeny hangulat. Lehetséges, hogy szenvedései miatt magát az életet is ilyen illanónak, kiszámíthatatlannak és meghatározhatatlannak látta.
A Költészettan 4 szerkezeti egységből áll.
Az 1. egység (1. sor) egy tételmondat, mely kifejti, hogy a versszöveg zeneisége (a vers formája) fontosabb a tartalomnál. Vagyis a költészetben a zeneiség, a hangzás, a szavak ritmikája, hangzásvilága és az általuk felidézett atmoszféra az, ami igazán számít.
A verszene a tudatunk megkerülésével közvetlenül az érzelmeinkre hat. Egy adott hangulatot közvetít, s ezzel nyitottabbá teszi a szöveg értelmezésének lehetőségeit, hiszen pontosan nem meghatározható a jelentés.
A 2. egység (2-16. sor) felvázolja Verlaine költői eszményét: nem a szó jelentése, hanem a szó hangalakja adja a versszervező erőt.
A 9-16. sor nominális stílusú, és érzékletesen megjeleníti az impresszionista látásmódot.
Sok Verlaine-nél a mágikus, a varázslatos, a tünékeny, a megfoghatatlan, a tüneményes, ő nem kézzelfogható dolgokból, hanem csodát hozó tüneményekből varázsolja elő a verset.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Paul Verlaine: Költészettan (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>