Paul Verlaine Költészettan című verse 1874-ben keletkezett és a szimbolizmusnak valóságos programnyilatkozata lett. Verlaine saját művészetelméletét, a költészethez való viszonyát fogalmazza meg benne.

A Költészettan programvers, mely eszményként a költészet és a zene összekapcsolását jelöli meg. Verlaine azt akarja, hogy a vers zene legyen, hangulat, atmoszféra, szóművészet, szómuzsika. A nyelvet fel kell szabadítani az értelem, a ráció uralma alól, a versnek nem kell logikusnak vagy szabatosnak lennie.

Verlaine elutasítja a nyelv gondolatközlő szerepét, száműzi a költészetből a gondolatiságot, a filozófiai tartalmakat, elutasítja a csattanót, az élcet, az ötletet, a retorikát (szónokiasságot). A vers legyen zenei, de még zeneiségében se legyen hangos és harsány, hanem szelíd és olvatag, letompított, fátyolozott. A rímek ne kongjanak kolompként, asszonáncokkal kell lágyítani, halkítani őket.

Verlaine úgy gondolta, az ő költészetfelfogása közelebb visz a valóság megismeréséhez és a teljességhez, márpedig ez a költészet feladata, minden egyéb csak üres szó, mellébeszélés, a lényeg kerülése.

Ugyanakkor költészetének zeneisége kapcsolódik a romantika hagyományához, melyet egyúttal tovább is gondol, hiszen azt vallja, hogy a vers nyelvi megformálásában a legmesszebbmenőkig ki kell használni a hangalak, a hangzás, a hangszimbolika lehetőségeit. Csak így tud a költő a hétköznapi tapasztalatok által meg nem ragadható, szimbolikus jelentéseket létrehozni.

Valójában Verlaine a kötöttségekkel száll szembe: mindaz, amit megtagad (éles színek, gyilkos csattanó, túlságosan is akart, merev rímek) csak látszólag formai elem. Verlaine igazából az emberi szellem felszabadulását kívánja, a szabályokhoz nem igazodó önfeledt játékosságot. A korabeli francia polgárság ízlését, kultúráját gúzsba kötő hagyományt akarja elvetni, és varázslatok közt csapongani.

Költészettan

         Charles Morice-nak    

Zenét minékünk, csak zenét,
ezért a versed lebegőben
ragadd meg a lágy levegőben,
amint cikázik szerteszét.

Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
és megvetőn dobd a zenének,
mert édes a tétova ének,
s a kétes olvadó anyag.

Fátylak mögött tüzes szemek
és déli, reszkető verőfény,
s a langyos őszi ég merő fény,
kék csillagok tündöklenek.

Mert csak te kellesz, Árnyalat,
és semmi Szín, koldusi ékül,
ó, fuvola s kürt összebékül,
e síma álomszárny alatt.

A gyilkos Csattanó gaz úr,
baj lenne ha versedbe hagynád,
az ötletet, e durva hagymát,
melytől könnyez a szent Azúr.

Szónoklat? Törd ki a nyakát
és jó, ha izmod megfeszíted,
pórázra szoktatván a Rímet.
Mi volna, ha nem volna gát?

Ó jaj, a Rím silány kolomp,
süket gyerek, oktondi néger,
babrál olcsó játékszerével
s kongatja a szegény bolond.

Zenét minékünk, muzsikát!
Legyen a vers egy meg nem álló
lélek, mindig új vágyba szálló,
mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,
hajnalban, az ideges szélben
mentákra üljön észrevétlen…
A többi csak irodalom.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

A Költészettan az impresszionista zeneiségű új líra és a szimbolizmus programverse, amely a hangulatot, a zeneiséget, a sejtelmeket, a pillanatról pillanatra változó érzékleteket, egyszóval a nyelvileg kifejezhetetlen tartalmakat tartja fontosnak, és elveti a régi klasszikus költészet szabályait (a szavak fogalmi jelentésére támaszkodó verset, a logikai-retorikai építkezést, a csattantót, stb.).

Verlaine szerint a gondolatközlő, retorikus felépítésű lírai beszédmód természetellenes és művi, mindezt rosszallóan „irodalom”-nak nevezi.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!