Előadásmód: nem elbeszélői tevékenység, hanem jelenetező eljárás által bontakozik ki a cselekmény, ami azzal jár, hogy nagy a párbeszédek aránya a műben.

Elbeszélői nézőpont: változó. E/3. személyű narrátor van, de nem egy mindentudó elbeszélő mondja el a történetet. A harmadik személyű elbeszélésmódhoz nem tartozik egy rögzített nézőpont, hanem állandóan váltakoznak a nézőpontok. Ez lehetővé teszi a szereplők közti viszonyok árnyalt, többoldalú bemutatását.

A látószög rögzítetlensége miatt külső és belső nézőpontok állandó váltakozása figyelhető meg, Az Isten háta mögött ebből a szempontból is közel áll a Flaubert-féle prózatechnikához. A nézőpontváltásokat a szabad függő beszéd alkalmazása teszi lehetővé, amely már Mikszáth prózájában is megjelent.

Az elbeszélő személyes jelenléte megszűnik, mivel a narrátor nem elbeszéli, hanem inkább csak figyelemmel kíséri az eseményeket.

Esztétikai minőség: komikum, groteszk hatás érvényesül, különösen a regény befejezésében, amikor Veres Pálné kiugrik az ablakon és fenékre esik.

A férj szórakozottan a következő szavakkal nyugtázza az esetet: „No, csakhogy a feleségemnek nincs baja, a többit nem bánom… azaz, hogy… Kár azért a fiatalemberért – s búcsúzóra megemelte a kalapját. – Bizisten a nevét se tudom. Ő se tudta az enyémet. Mindig valami Bovari úrnak szólított, pedig többször mondtam neki, hogy Veres Pál vagyok. Ami mégis nagy különbség!…”

Nyelvezet: a jellemábrázolást és a komikus hatást is szolgálja, pl. a tót szolgáló tört magyarsággal mondja el a hírt a végén a tanítónak: „Jaj, tekintetes úr, a tekintetes asszonka kiugrota ablakon… ojan szerencsésen este le, csak mintha – követem alásan – s megtörülte az orrát a fejkendő csücskében – segre-este vóna.”

Szereplők, jellemek: Móricz nem bonyolódik bele lélektani rejtélyek fejtegetésébe, csak néhány odavetett gesztus, mondat, sajátos magatartásbeli megnyilvánulás segítségével jellemez.

A jelenetező eljárás következtében a szereplők személyisége inkább beszédükből, nyelvi viselkedésmódjukból rajzolódik ki, mint leírásokból. Ez a fajta jellemábrázolás a realista prózahagyománytól való eltávolodást mutatja.

Veres Pál: öreg tanító, címzetes igazgató, a regény központi figurája (szerepét kiemeli, hogy az ő alakjával indul és zárul a mű). Korlátolt, műveletlen, szétszórt és bogaras ember. Büszke csinos feleségére, akit mindenki körüludvarol.

A feledékeny, szórakozott öregember tudja, hogy ő maga nem képes lekötni a feleségét, ezért gondoskodni akar arról, hogy mindig legyen, aki szórakoztatja, mindig legyen körülötte valaki.

Az albíró többször is Bovary úrnak szólítja Verest, ami utal a két irodalmi alak hasonlóságára (Móricz Bovary úr mintájára alkotta meg Veres Pált).

Maga Veres Pál nem érti az utalást, az ő számára ez a megszólítás csak nagyon korlátozott jelentéssel bír. Egyrészt érzékeli, hogy a Bovary név használata valamilyen lekicsinylő értékítéletet takar („Sejtette, hogy az idegen név valami kicsinylést jelent”), de nem tudja megfejteni a tényleges jelentést, mert nincs hozzá kulcsa (kódja). Ezért nem tehet mást, csak kijavítja az albírót: „Veres vagyok, kérem, Veres Pál.”

Azt nem tudjuk, hogy Veres Pál azért nem érti az utalást, mert nem olvasta a Bovarynét, vagy azért, mert olvasta ugyan, de nem értette meg. Ezt a bizonytalanságot maga a szöveg hozza létre: „Mindig valami Bovari úrnak szólított, pedig többször mondtam neki, hogy Veres Pál vagyok. Ami mégis nagy különbség!…”

A „valami” határozatlan névmás és a francia név helytelen írásmódja (Bovari) arra utal, hogy Veres Pálnak nincs meg a háttértudása, azaz nem olvasta Flaubert regényét. Viszont a minősítés („nagy különbség”) arra utal, hogy azért valamiféle ismerete mégiscsak van a francia regényről. Mivel tanító, lehet róla valamicske korlátozott tudása.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!