Tetőpont: Orgon szeméről lehull a hályog, s el akarja kergetni házából Tartuffe-öt, csakhogy a ház ekkor már Tartuffe-é, és ő utasítja ki a családot. A hangulat elkomorodik, a komikus légkör fenyegetővé válik. Most már a tragédia felé mutat a cselekmény.

A helyzetet még sötétebbre színezi, hogy Orgon nemcsak a házát és a vagyonát adta Tartuffe-nek, hanem egy kazettát is rábízott, mert azt hitte, hogy nála biztonságban lesz. A kazetta egy felségáruló politikai menekült titkos iratait tartalmazza, így Orgont a börtön, sőt, a halál fenyegeti.

A szorult helyzetben Cléante ismét alkudozást, békülést javasol, de Tartuffe-öt ismerve erre semmi remény.

Megjön Pernelle asszony is, és most Orgon bizonygatja, hogy Tartuffe milyen gonosz, de hiába: anyja nem hisz neki. Dorine némi kárörömmel mondja gazdájának: „Csak visszakapta a magáét – ez szabály; / Nem akart hinni s most hitelre nem talál.”

Megérkezik Lojális úr, és nyájasan közli, hogy a család egy napot kap a kiköltözésre: holnap kilakoltatják őket.

A feszültség akkor éri el a tetőpontot, amikor Valér meghozza a hírt, hogy letartóztatási parancsot adtak ki Orgon ellen, és felajánlja neki, hogy megszökteti és elbújtatja egy biztos helyen. De már ehhez is késő.

Megoldás: Megérkezik Tartuffe egy rendőrrel, de a rendőr nem Orgont, hanem Tartuffe-öt tartóztatja le. Tartuffe ugyanis lelepleződött a király előtt, aki felismer benne egy álnéven bujkáló, régóta keresett szélhámost. A rendőrhadnagy a királyt képviseli, az ő nevében lép fel.

Sokat törték a fejüket az irodalomtudósok, hogy egy ilyen zseniális író, mint Molière, miért így zárta le a darabjait. Ez a befejezés ugyanis nem szerves része a történetnek, a megoldás nem a történetből következik, hanem egy felsőbb erő kell hozzá.

Végül nem a család oldja meg a helyzetet, hiszen a király kell hozzá, hogy talpra állítsa őket. Tehát egy fölsőbb erő kell a megoldáshoz, mint az antik drámában a deus ex machina, csak itt a király hajtja végre az „isteni beavatkozást” (akinek személyét a kortársak azonosították XIV. Lajos személyével).

Így a darab végső soron a törvények tekintélyét, a szabályok sérthetetlenségét és az uralkodó bölcsességét hirdeti. Nem véletlenül, hiszen a király pénzzel támogatta a színházakat, és a szerző sokszorosan a lekötelezettje volt (a király védte meg őt az egyház intrikáival szemben és lehetővé tette a mű bemutatását).

Tartuffe lelepleződésének oka: a Napkirálynak is nevezett XIV. Lajos elvárta, hogy a színház is a rendet, a törvényeket hirdesse, s Molière ennek a kívánságnak akart eleget tenni.

Cléante figurája is ezt a célt szolgálja: állandóan, a legkritikusabb pillanatokban is a józan észről prédikál, és törvénytisztelő mintapolgárként viselkedik, aki elégedett a fennálló renddel és mindenben mérsékletet tanúsít.

A rendőrhadnagy végső szónoklata is a király nagylelkűségéről, „helyes ítéletéről”, „nagyszerű lelkéről” és „tiszta és átható szemének sugaráról” szól, így feltételezhető, hogy a darab zárlata azért olyan, amilyen, mert a szerző így akarta kifejezni háláját az uralkodó pártfogásáért.

Molière megadja a királynak, ami a királyé: kegyes uralkodónak tünteti föl, aki nem hagyja elveszni az alattvalóit. Ő az igazság, a harmónia és a rend őre. Ugyanakkor ezzel a befejezéssel a szerző üzen is az uralkodónak: finoman adja tudtára XIV. Lajosnak, hogy ilyennek kell lennie, ezt várják el tőle. Úgymond egy példaképet állít a király elé, hogy milyen a jó uralkodó.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!