A moszkvai történet előzményei: 2 előtörténete van

• ókori regény (Jézus története) – a valóságosság és a szimbolikusság folytonosan egymásra utal
• a Mester és Margarita „előtőrténete” (a jelenig vezető két év eseményei) – a valóságos történet fokozatosan változik át szimbolikussá.

Ezt a két előtörténetet a regény egymásra vonatkoztatja, ugyanakkor szatirikus-szimbolikus cselekménysorával meg is magyarázza, hogy miért szükségszerű az emberi történelem ilyenfajta alakulása.

Az ókori történetben az igazmondás vezet el Jézus megfeszítéséhez. Júdás házában Jézus azt tanítja: „minden hatalom erőszakot tesz az embereken, és eljövend az idő, amikor nem lesz sem császár, sem semmiféle más központi hatalom. Az emberiség az igazság és méltányosság birodalmába jut, ahol már semmiféle hatalomra nem lesz szükség”.

Jézusnak ez a tanítása megsérti a császár mindenhatóságának tézisét – felségsértést követ el, s így már Pilátus sem mentheti fel. Legalábbis nem mentheti fel anélkül, hogy ő maga ne kerüljön bajba (őt végeznék ki Jézus helyett).„Ó, istenek, istenek! Vagy azt képzeled, hogy hajlandó vagyok a helyedbe állni? Én nem értek veled egyet!” Nem meri felmenteni, pedig szeretné, vagyis a gyávaság bűnébe esik. Erre válaszul hangzik majd el Jézus utolsó tanítása: „a legnagyobb bűn a gyávaság”.

A gyávaság itt etikai kategória, a felismert igazság kimondásának, képviseletének hiányát jelenti. Pilátus felismeri, hogy a császár nem mindenható, de Jézus talán igen, mégsem meri felmenteni őt. Ezért kell bűnhődnie, s megtisztulása után ezért követheti mégis Jézust.

A Mester – és Bulgakov – számára a legfőbb életfeladat a mű megalkotása. A Mester számára ez teszi jelentésessé a létet (akárcsak Jézus számára a megfeszítés). Azzal, hogy megírta a regényt, bátornak bizonyult, de talán mégsem volt elég bátor, mert elégette a kéziratot.

A többszörös megaláztatás után nem bírta tovább vállalni a harcot, és az idegklinikára menekült. (Igaz, a realitások szintjén csak egyetlen másik lehetősége volt: Margarita felkeresése, de nem akarta a nőt egész életére boldogtalanná tenni.)

A Mester képtelen arra, hogy továbbra is vállalja a művész-igehirdető sorsot. Kényszerű visszavonulása magyarázza a végső isteni döntést, hogy nem veszi a Mestert magához a fénybe, „mert nem érdemli meg a fényt. Nyugodalmat érdemel.”

A nyugalomnak ez a végül megtalált világa a regény egyik legtalányosabb motívuma. Margarita és a Mester Woland egyik kísérőjének mesterkedése folytán meghal, majd újra életre kel. A Mester a halál utáni létezésnek véli ezt az állapotot, Azazello azonban közli velük: „mind a ketten éreznek, gondolkoznak, hogy lehetnének halottak?”

Ugyanakkor a vörös démon ellenőrzi, hogy a Mester és Margarita tényleg meghaltak-e: az asszony a férjének lakásában, a férfi a kórházban. Igaz, később egyikük holttestét sem találják meg a nyomozók, ahogy Natasáét sem.

A Mester elbúcsúzik a várostól és Ivantól, majd szellemalakként tűnik el a levegőben. Margarita és ő Wolanddal és kíséretével távoznak.

A zárófejezet címe: Búcsú és örök nyugalom. A bevezetőben az elbeszélő egy sokat szenvedett emberről ad hírt, aki „sajnálkozás nélkül hagyja el a föld ködeit, mocsarait, folyóit, könnyű szívvel adja magát a halál kezére, mert tudja, hogy csak a halál fogja őt megvigasztalni”. Így jut el a Mester és Margarita örök hajlékukig, a barátságos kis házikóig.

Itt az alkotó „meggyötört, nyugtalan emlékezete lassan elcsitult. Visszanyerte szabadságát. Valaki elbocsátotta, mint ahogy ő is elbocsátotta maga teremtette hőseit”.

A regénynek tehát két végkifejlete van:

• a Mester ismeretlenül és magányosan hal meg egy elmegyógyintézet kórtermében, Margarita pedig boldogtalanul és szerelmesétől távol fényűző otthonában.
• Jesua és Woland – a transzcendens erők – megszabadítják a Mestert a földi erők, a legyőzhetetlennek látszó földi hatalom szorításából. Woland olyan menedékhelyre vezeti a címszereplőket, ahol lehetőségük van az emberi integritás, a szeretet, a másik emberhez fűző kapcsolat intenzív megélésére. Szabadulásuk ugyan nem jelenti az örök fény birodalmába való belépést, de jelenti a szenvedésektől való megváltást és az örökkévalóság derűs nyugalmát.

Kérdés, hogy mi lesz a bűnös világgal, megváltható-e?

A megváltás vágya egyértelmű, megvalósulása azonban ambivalens. A megtisztító ítéletre egyszerre nincs és van lehetőség:

• nincs, mert a Gonosz hatalma megállíthatatlan a földön. Hiába született a Megváltó (Jesua), a világ megválthatatlan. Az epilógusból kiderül, hogy az egyetemes megtisztulás nem következik be: igazából kevesen térnek meg, és elpusztulni se pusztul el mindenki, aki megérdemelné. A legtöbb bűnös embert csak áthelyezik másik vezető állásba, pl. a Varietészínház igazgatója egy másik város csemege-áruházának vezetője lett, Mogarics pedig, aki följelentette a Mestert, a színház gazdasági vezetője. Tehát Woland távozása után Moszkvába visszatér a régi rend. Ez azt jelenti, hogy nincs remény? Ha van remény, azt nem az epilógus sugározza, hanem a Mester és Margarita sorstörténete.
• van, mert jön egy, a korra méretezett megváltó, Woland, aki az isteni igazságszolgáltatás nevében megvédi a jóságot és megtisztítja a Földet a Gonosz hatalmától. – A hitetlen és szeretet nélküli világból kimenekíti azokat, akik még hisznek és szeretnek. A kézirat megmaradása egyértelműen a megváltást jelenti, hiszen a kézirattal az emlékezet, a tradíció, a történelem marad meg.

Melyik valósul meg a kettő közül? Nem tudjuk. A regény végén elhangzó mondat („minden rendben, úgy lesz minden, ahogy lennie kell”) az erkölcsi világrend megmaradásának csak a lehetőségéről ad hírt.

A műnek tehát nyitott befejezése van. Mind a megváltásra, mind a végső bukásra, a végső katasztrófára megvan a lehetőség.

Alapgondolat: a regényben egy értékpusztító világ jelenik meg, amelyen elhatalmasodott a gonoszság és a bűn – de ez a világ földi eredetű, az ember hozta létre. Emberi jelenségnek vagyunk tanúi, mert az ember maga hozza létre a Legfőbb Rosszat.

A Legfőbb Rossz az a földi hatalom, amely teljes erejével pusztítja az etikumot, az értékrendet. Ráadásul a gazságot, az árulást, a hazugságot jutalmazza, és fel akarja számolni a több ezer éves európai kultúrát (a kereszténységet). Ehhez a hatalomhoz valamilyen viszonyt mindenkinek ki kell alakítania.

Bulgakov tehát az egyén és a hatalom viszonyát vizsgálja. A két cselekményszál (moszkvai, jeruzsálemi) összefonódásából áll össze a parabola. Ugyanis mindkét időben, mindkét térben jelen van az a 3 alapmodell, amelyek közül az ember választhat.

Három viselkedésforma választható az embernek a hatalommal való viszonyában:

• az etikum vállalása, az erkölcsi parancs követése a hatalommal való szembenállás árán is (Jesua)
• a hatalom szolgálata, az etikum megtagadása (pl. Berlioz, Kajafás) vagy elárulása (Júdás)
• a hatalommal való szembefordulás a megtisztulás vágya miatt (pl. Pilátus, Iván – akik először gyávaságból vagy tudatlanságból a hatalom parancsát követik, de aztán felismerik, hogy az etikum vállalása jelenti a megtisztulás útját)

Ez a három út állhat előttünk a hatalommal kapcsolatban.

A korszak legfontosabb vonásának Bulgakov azt a veszélyt tartja, amely az emberi nagyságra, integritásra és méltósággal teli életre társadalmilag és filozófiai szinten is leselkedik. De azt állítja, ilyen körülmények között is lehetséges a szabad választás (mindenki a saját erkölcsi iránytűje szerinti viselkedésformát választ).

Üzenet: a regény kettős végkifejletét pesszimizmusként vagy éleslátásként is lehet értékelni Bulgakov részéről. A szerző hisz egy erkölcsileg érvényes hagyományokra épülő abszolút értékrend létezésében, azt a lehetőséget viszont tagadja, hogy ez az értékrend a világban megvalósulhat.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!