Szereplők, jellemek: a címszereplők késleltetve kapcsolódnak be a cselekménybe. Sorsuk kettős, két végkifejletet feltételezhetünk:

• a Mester egy elmegyógyintézetben meghal, Margarita él tovább
• Woland segítségével „megszabadulnak”, eltűnnek ebből a valós világból

A moszkvai cselekményszál szereplői: több a szereplő, de nincsenek szoros kapcsolatban egymással.

Mester: Bulgakov alteregója, önarcképe, önmagáról mintázta. Viszonylag későn, csak a 13. fejezetben tűnik fel (A hős megjelenik), és beszél Margaritáról, aki még később lép be a cselekménybe.

A Mester egy belülről vezérelt fiatalember, aki történész volt, s írt egy regényt Poncius Pilátusról és Jesuáról (Jézusról). Regénye tulajdonképpen a hatalom és a jóság összeütközéséről szól. Jézus kétezer éves történetén keresztül fogalmazza meg az alapgondolatot. A regény megírásáért üldözni kezdték, így elégette könyvének kéziratát (Bulgakov is a regény első változatát a főszereplőhöz hasonlóan elégette).

Bulgakov kísérletet tesz a krisztusi és a fausti toposz egyesítésére a Mester alakjában, aki amolyan 20. századi Faust, Jézus új evangéliumának szerzője, és aki a modern világban járja kálváriáját. Azt, hogy sorsa miért szükségszerű, Moszkva világának rajza indokolja (hogy milyen környezetben írja meg regényét).

A Mester életében Mogarics játssza Júdás szerepét: bizalmába férkőzik, megismeri a regényt, amit írt, aztán beárulja őt a hatalomnak. Feljelenti, és amikor letartóztatják, a lakásába is beköltözik.

A létező társadalmi rend labirintusában a Mester nem tud eligazodni, így miután kiszabadul a letartóztatása utáni fogságból, szinte menekül az ideggyógyintézetbe. De a kéziratégetéssel és az idegklinikára meneküléssel nem zárul le az életből kiszorított Mester sorsa.

Jézus parancsára Woland a Mestert és szerelmét, Margaritát az örök nyugalom valóság fölötti (vagy alatti) birodalmába menekíti. A zárófejezetben a Mester – Woland felszólítására – „egyetlen mondattal befejezheti a regényét: Szabad vagy! Szabad! Ő vár reád!”

Margarita: a regény korai változatában nem szerepelt Margarita, később az író beillesztette ezt a szerelmi történetet. A nőnek – a Mester múzsájának – kulcsszerepe van: ő köt szövetséget Wolanddal.

Margarita még a Mesternél is később tűnik fel a történetben, csupán a Második könyvet nyitó 19. fejezetben lép színre. Bulgakov harmadik felesége ismerhető fel benne (annyira, hogy volt olyan kortárs, aki a regényhez utasította az érdeklődőket, ha az asszonyról kérdezősködtek).

A hazug irodalmi élet lehetetlenítette el a Mestert, s szerencsétlen sorsát nem akarta megosztani Margaritával, aki viszont nem tudta megtalálni az idegklinikára menekülő férfit.

De ha megtalálná, akkor is kétséges, hogy valóban tudna-e rajta segíteni. Önmagában nincs annyi ereje, a szerelem nem mindenható. S a kor annyira romlott és hamis, hogy senkinek a segítségében nem reménykedhet. Ezért van szükség olyan segítőkre, akik nem a moszkvai világ részei, hanem olyan idegenek, akiknek a cselekvését nem korlátozhatja földi hatalom (Woland és kísérői).

Margarita szövetséget köt Wolanndal, hogy szerelmével újra találkozhasson: vállalja Woland estélyén a háziasszony szerepét.

Margarita alakja kapcsolatba hozható Goethe Faustjának Margitjával két aspektusból is:

• Margit a Faust első részében gyermekét megölő leányanya, akárcsak itt Frida, akinek Margarita teljes feloldozást kér Wolandtól. Margit is bocsánatot nyer bűneiért.
• A Faust második részének végén pedig, amikor Faust meghal és az égbe jut, az egykori Margit várja, hogy útmutatója legyen s egyúttal az „Örök Női” jelkép is. Margaritának is ilyen szerepe van.

Hontalan Iván: költő, aki kémnek hiszi Wolandot. Zavarosan mondja el a történteket, ezért az idegklinikára viszik, ahol találkozik a Mesterrel. A Mester neki meséli el Margaritával való szerelmének történetét.

Az epilógusból kiderül, hogy Ivan – tapasztalatai ellenére – úgy érzi, hogy hajdan valami betegség szállta meg.

Egy változás mégis történik: Ivan történész lesz, vagyis azt a foglalkozást űzi, amelyet a Mester abbahagyott az írás kedvéért.

Egyéb szereplők: folyóirat-szerkesztők, írók, az idegklinika doktorai, Lihogyejev, a varietészínház igazgatója, a színház dolgozói stb.

Az epilógusból kiderül, hogy a szereplők ott folytatták, ahol abbahagyták, tehát esendő és bűnös emberek maradtak. Visszatekintve is méltók a szatirikus ábrázolásra.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!