A Halotti beszéd című vers Olaszországban, a Nápoly melletti Posillipóban íródott 1950-ben (és 1952-ben rövid függelékkel egészült ki). Márai Sándor 1948 után emigrálni kényszerült, mivel nem tudta elfogadni a Magyarországon akkor megjelenő új rendszert, az újabb diktatúrát.

A kommunizmus idején tiltott szerző volt, mivel a korabeli kultúrpolitika vezéralakjai (Lukács György és Horváth Márton) veszélyesnek minősítették polgári szemléletét. Könyveit bezúzták, így nem volt maradása: előbb Olaszországban, majd az Egyesült Államokban telepedett le, és a nyugati magyar irodalom legjelentősebb szerzője lett.

A köztudat elsősorban prózaíróként tartja számon, mivel verseket csak olykor-olykor írt, rendszerint akkor, amikor válságos helyzetbe került, megrendülésében fordult a költészet felé. Ugyanakkor költői tehetségét Szabó Lőrinc is méltatta.

A megváltozott világban, az emigrációban idegennek érezte magát. Ő, aki az 1920-as években újságíróként megrendítő tárcákat írt az Európa-szerte cél és remény nélkül, tétován kóborló magyar emigránsokról, kénytelen volt felismerni, hogy ő maga is ezeknek a reményteleneknek a számát gyarapítja.

Élete végére elmagányosodott, nagy szegénységben, megalázó körülmények között élt, a hazatérés reménye nélkül. Súlyos beteg is lett, és a gyógyulásra nem voltak jó kilátásai, így 1988-ban saját kezével vetett véget életének.

Halotti beszéd című verse hitelesen szólaltatja meg az emigráns élet keserűségeit, fájdalmait. A mű a hazátlanság és kivetettség kivételesen nagy vallomása.

Halotti beszéd

Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk.
Por és hamu vagyunk.
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?…
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat.
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.
A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt,
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,
A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli, oké.
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„A halál gyötrelmei körülvettek engemet!…”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed,
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet.
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát,
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon,
A tested is emlékezik, mint távoli rokon.
Még felkiáltsz: „Nem lehet, hogy oly szent akarat…”
De már tudod! Igen, lehet… És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem merek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár.
A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét,
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. –
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?… Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„Az nem lehet, hogy annyi szív…” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál,
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál.
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.
Még azt hiszed, élsz?… Valahol?… És ha máshol nem is,
Testvéreid szívében élsz?… Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad…”
Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad…”
S egy másik nyög: „Nehogy ki távol sír e nemzeten…”
Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől: miért?
Vagy: „Rosszabb voltam, mint ezek?…” Magyar voltál, ezért.
És eszt voltál, litván, román… Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet,
A rádióaktív hamu mindent betemet.
Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen,
Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten,
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet,
Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,
Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet,
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet,
És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk,
Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk?
Íme, por és hamu vagyunk.

A vers műfaja halotti beszéd, címe utalás a műfajra és első összefüggő magyar nyelvemlékünkre. A nyelvemlék szövegét szó szerint, de kissé szabadon idézi Márai – ezzel olyan összefüggést teremt, amelyet minden magyar ember ismer.

Versében Márai Sándor a szétszóródás, a széthullás veszélyeiről vall. Halotti beszédet írt, amely nem egy emberért, hanem egy teljes kultúráért, nyelvért, emberek ezreiért szóló rekviem.

Hangvétele keserű, fájdalmas, reménytelen, céltalan, lemondó. A kérdések, felkiáltások vádként hangzanak, a költő indulata egyre fokozódik, míg végül a lemondás teljesen le nem csillapítja.

Márai kritikusan ír a világban létező minden diktatúráról. Az emigrációban élő ember minden fájdalma, keserűsége hangot kap a versben, megjelennek az emigránsok emlékei, az elveszett otthon utáni sóvárgásuk, és megjelenik a magyarság területi, földrajzi szétszóródottsága („ohioi bányában”, „Thüringiában”, „afrikai sírodon”, „mexikói fejfán”, „ausztrál éjszakát”).

A nemzeti hovatartozást Márai Sándor szerint nemcsak az anyanyelv és a kultúra szabja meg, hanem a területhez tartozás, az otthonlét is számít. Ez az oka annak, hogy a hazától való távollét, az idegen környezet nemcsak az otthonosság érzését öli meg, hanem az idő múlásával az emlékeket, a közös kultúrához hozzákapcsoló szálakat és az anyanyelvet is kikezdi.

Így végeredményben az ember elveszíti az önazonosságát, az identitását, a gyökereit, s az élete szétesik. Ezt a szétesettséget jelentő igék („szétesnek”, „foszlik”, „szakadoz”, „elporladnak”, „elszáradnak”) és névszók („dirib-darab”, „szilánk”, „kacat”, „bugyrodat”, „rongyaidat”) fejezik ki. Ha nem térhet haza, akkor ez a folyamat megállíthatatlan.

A stílust meghatározzák az idegen szavak, főleg angol szavak (mistress, baby, boss, keep smiling stb.). Ezek és a töredezett mondatok, az idézetek adják meg a mű egyéni stílusát.

Ma is aktuális gondolatot rejt a vers: anyanyelvünket, kultúránkat van mitől félteni: az erős idegen hatás jelen van a mindennapjainkban.

Kifejezőeszközök: metafora, hasonlat, megszemélyesítés, jelzők, felsorolás, halmozás, anafora, költői kérdések. A kijelentő, kérdő, felkiáltó és felszólító mondatok egyformán jelen vannak, ez is jelzi a szerző feszültségét, indulatait. Ugyanezt az indulatot jelzik az elhallgatások, kihagyások is. A szövegbe beépülnek más költemények sorai is (ez az evokáció).

Retorikai eszközök: kijelentés, kérdések, válaszok, megszólítások, felszólítások.

Fontos eszköz a szövegköztiség (intertextualitás). A vers beszélője felidézi a Halotti beszéd és könyörgés, valamint a Szózat egyes szövegrészeit. Ezeknek a műveknek a magyar hagyományban betöltött szerepe olyan jelentős, hogy a költő bizton számíthat arra, hogy ha csak egy töredékes versmondatot, egy pár szót idéz belőlük, akkor az olvasó magában folytatni tudja az idézett szöveget.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!