A halálos betegség következtében Ivan Iljics számot vet életével és másképp kezdi látni a világot. A halál közelségének élménye olyan felismerésekhez juttatja, amelyek eddig hozzáférhetetlenek voltak a számára. Leleplezi a kollektív szemfényvesztéseket és fokról fokra lerombolja élethazugságait, miközben öntudatos személyiséggé válik és jelleme gyökeresen átalakul.

Lelki folyamata:

1. az orvosokba, gyógyszerekbe vetetett bizalommal reménykedik a gyógyulásban
2. szembesül a halál elkerülhetetlenségével
3. önsajnálat, félelem, düh, szenvedés
4. kétségbeesés, magány, önvizsgálat
5. erkölcsi szenvedés
6. életének átértékelése
7. mások iránti önzetlenség, szeretet, együttérzés
8. megvilágosodás, halál

Szembenéz a múltjával és rájön, hogy elhibázta az életét. Amit értékesnek tartott (karrier), az üres és értéktelen. Az életben elért sikereivel párhuzamosan fokról fokra üresedett ki a személyisége, elvesztette a hiteles élet lehetőségét.

„Mintha állandóan lefelé haladtam volna a lejtőn, miközben azt képzeltem, hogy felfelé kapaszkodom. Igen, így volt. A közvéleményben felfelé haladtam, és ugyanolyan arányban fogyott alólam az élet.”

Haldoklása során Ivan Iljics lelki szenvedését elrontott, bűnös életének tudata okozza. Szenvedése voltaképpen vezeklés, hiszen meglakol mindazért, amiben vétkes.

Ráébred, hogy egész életében közönyös volt mások iránt, ezért mások is így viszonyultak hozzá. Most kapja vissza azt a lelketlen bánásmódot, ahogyan ő bánt az emberekkel élete során. Az önvád először csak öntudatlanul, kimondatlanul jelentkezik, pl. az orvosok bánásmódja miatti szégyenkezésben, vagy a bosszúságban az életvidám Schwarz láttán, aki egykori önmagára emlékezteti.

Aztán egyszer csak rádöbben, hogy hiába gyógyulna meg, élete már régóta boldogtalan. Boldogsága fokozatosan tűnt el a gyermekkor elmúltával. Igazán akkor kezd szenvedni, amikor rájön, hogy ő maga felelős elrontott életéért.

De a halál torkában esélyt kap, hogy mindent jóvátegyen, elég egyetlen szeretetteljes gesztus. Fia kétségbeesett kézcsókja révén jön rá, hogy mit kell tennie: megszabadítani hozzátartozóit a haláltusája okozta szenvedéstől. Elfogja a részvét még felesége iránt is. Már nem vádol senkit, csak saját bűnével és bűne jóvátételével törődik.

Ekkor új jellemvonásai alakulnak ki, megismeri a bűnbánat és a részvét, a megbocsátás és az önfeláldozás érzését. Életében először gondol másokra, részvéttel fordul családtagjai felé. (A részvét érzésében az emberi sors közös volta, valamint a legfőbb egyetemes jóság, a szeretet nyilvánul meg.) A mások iránt érzett szeretet megszelídíti a halált is, így Ivan Iljics boldogan hal meg.

Tolsztoj az életet a halál felől értelmezi. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan élhet az ember hiteles életet, hogyan élhet úgy, hogy boldogan halhasson meg. Ez a kérdésfelvetés rokonítható a 19. század létbölcseleti kérdésekkel foglalkozó filozófusainak (pl. Søren Kierkegaard) gondolkodásával.

Bizonyos tekintetben előlegezi a 20. század egyik legnagyobb filozófusa, Martin Heidegger gondolatait a „halálhoz mért lét”-ről és az „autentikus lét”-ről (hiteles létről). Vannak, akik úgy vélik, Heidegger filozófiai művének halálról szóló fejezete az Ivan Iljics halálához írt kommentárként is olvasható.

Üzenet: a központi mondanivaló: hogyan nem szabad élni. Élet és halál összefüggései mindig is foglalkoztatták az embereket. Gyakran megfordul a fejükben, hogy helyesen élnek-e, hogyan élhetnének jobban. Tolsztoj ebben próbál segíteni ezzel a kisregénnyel. Ivan Iljics sorsán keresztül arra akarja rádöbbenteni embertársait, hogy hogyan ne éljenek.

A regény által azt üzeni, hogy időben változtassunk, ne engedjük, hogy értékesnek hitt talmi célok vezéreljenek, és erre csak a halál küszöbén döbbenjünk rá. A legfőbb érték a szeretet és az önfeláldozás. Ez ad értelmet az életnek.

A kisregény eljuttatja az olvasót annak megértéséig, hogy van halott élet is, amelynek végén iszonyú a halál. Ezzel szemben az igazi, hiteles életet lezáró halál egy új élet kezdete. Az ember tehát olyan halállal hal, amilyen életet élt.

Utóélet: Nemcsak az Ivan Iljics halála, de Tolsztoj egész életműve nagy hatást gyakorolt a 19. század végének és a 20. század első felének európai prózájára.

Tolsztoj az emberi létezés minden lényeges mozzanatát egységes értelmezésben mutatta be, azaz ragaszkodott a „nagy elbeszélésekre” jellemző egészelvűséghez. Az egészelvű gondolkodás egy átfogó és mindenki számára érvényes értékrend létezését feltételezi, a történelemben pedig célt és fejlődést lát. Tolsztoj regényei ezt a gondolkodást tükrözik.