Tolsztojanizmus. Tolsztoj fél évszázados írói munkássága egyetlen nagy erőfeszítés az ember megjobbítására, a világ boldogítására. Írói útja egyfajta prófétaszerepbe torkollik, egy új erkölcs, új „vallás” hirdetésébe.

Tolsztoj vallásossága nem az egyház által hirdetett vallás volt. Az Evangélium alapján szerette volna megváltoztatni a földi életet, s abban reménykedett, hogy a világ átalakítása meg fog történni, mert ő vagy az emberiség egy másik tanítója meg fog győzni mindenkit arról, hogy jót kell cselekedni.

Az író afféle „bűnbánó gróf” vagy „lelkiismeret-furdalástól gyötört arisztokrata” volt, aki beleunt az élősködő életmódba és dolgos életet akart élni. Több regényében is felbukkan önmagához hasonló szereplő, olyan arisztokrata, aki ráébred addigi élete visszáságaira és a kétkezi munkát választja (legismertebb az Anna Karenina egyik szereplője, Levin, aki kaszálás közben megrészegül a fizikai munka örömétől).

Tolsztoj mindenkiben meglátta a szenvedő, sajnálatra méltó embert. Sajátos, tolsztojanizmusnak is nevezett kései világképe fokozatosan alakult ki első műveitől kezdve, és az evangéliumok, Rousseau, valamint a keleti filozófiák hatását mutatja.

Tolsztojnak bőven akadtak követői, az ún. tolsztojanisták. A tolsztojanizmus egy olyan erkölcsi-politikai világszemlélet, melynek középpontjában a tökéletesedés mint egyetemes erkölcsi törvény és az ellene hatók rossz erők állnak.

Tolsztoj szerint a rossz az ember felett álló szellemi hatalom, melynek működéséhez az ember „beleegyezésére” van szükség. Az ember szabadon választó lény, dönthet jó és rossz, világosság és sötétség között. Ha a világosság útját akarja járni, akkor a sötétség nem lepheti be.

Az igazi szabadság a jóhoz igazodni, a rosszal pedig szembe kell szegülni, de nem erőszak útján. Tolsztoj a világ megváltoztatására törekedett, de elítélte az erőszakos átalakulást, a forradalmat. Azt hirdette: „Nem szabad erőszakkal szembeszállni a Gonosszal”.

Úgy vélte, nem a társadalmi erőszak fogja megjobbítani az emberiséget, hanem az egyes ember feladata, hogy erkölcsi-szellemi értelemben tökéletesítse önmagát. Ha mindenki megjavul, ha mindenki lelkét eltölti a szeretet és a szánalom mások iránt, akkor a világ is jobb hely lesz, és erőszak nélkül létrejöhet egy igazságos társadalom.

Ezért életmódjával az egyszerűséget hirdette és műveibe is beleszőtte a társadalomról szóló tanait. Az irodalmat szinte a prófétálás eszközének tekintette, s arra törekedett, hogy művei által felnyissa az emberek szemét.

Minden művének az a végkicsengése, hogy nem szabad úgy élni, ahogy az emberek általában élnek. Műveiben a központi hős előtt rendszerint megvilágosodik az „igazi út”. (Pontosan ez történik Ivan Iljics esetében is, aki halála előtt jön rá arra, hogyan kellett volna élnie.)

Ivan Iljics halála: a Feltámadás c. nagyregény előzményének is tekinthető. Tolsztoj 1881-82 táján kezdte írni és 1886-ban fejezte be.

Keletkezése: a megírás gondolata 1881-ben merült fel a szerzőben. Alapja egy valós esemény: meghalt Tolsztoj egy tulai ismerőse, Ivan Iljics Mencsikov (közhivatalnok, a területi bíróság tagja) rákban.

Korstílus: realizmus.

Műfaj: kisregény.

Téma: az élet és a halál kapcsolata, összefüggései. Az élet sivárságával és a halál rettenetével való szembenézés egy közhivatalnok pályafutásának és élete utolsó szakaszának, betegségének és halálának bemutatásával. A mű középpontjában a haldokló Ivan Iljics belső (lelki) átalakulása, tudatának változása áll.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!