Munkássága: Tolsztoj az orosz irodalom, ezen belül is az orosz epika kiemelkedő alkotója. Művein aggályos gonddal dolgozott, némelyiket 15-20 változatban is megírta.

A Kaukázusban katonaként átélt élmények tették íróvá. Itt alkotta első nagy sikerű regényét (Gyermekkor, 1852), melyhez később két folytatást is írt (Serdülőkor, 1854 és Ifjúság, 1857). Az életrajzi elemekből szőtt három kötetben az önmagába való elmélyedést, önmaga sorsának tisztázását tűzte ki célul. Azt kutatta, miért boldogtalan a Tolsztoj család, holott mindannyian jó emberek.

A krími háborúban átélt tapasztalatok, benyomások ihlették a Szevasztopoli elbeszélések c. kötet darabjait, melyeket Tolsztoj 1855 és 1856 között írt. A háború borzalmai és az orosz katona szívóssága, hősiessége jelenik meg bennük.

Művészetének termékeny időszaka házassága után köszöntött be. Regényeiben, elbeszéléseiben szigorú kritikát mondott kora valóságáról, a hatalmon levők embertelenségéről, a léha arisztokráciáról és a hatalom árnyékában meghúzódó gerinctelen csinovnyikokról. Csak az egyszerű muzsikokban és a gyermekekben fedezett fel erkölcsi tisztaságot és emberséget.

Legnagyobb, legjelentősebb műveit a regény műfajában alkotta. Regényeiben a korábbi regénytípusok (történelmi regény, kalandregény, családregény, karrierregény, fejlődésregény, lélektani regény) egybefoglalására tett kísérletet. Nagyregényeinek vívódó főhőseiben saját önarcképét festette meg. Sorsuk jól megmutatja az író világnézetének változását, fejlődését.

Nagyregényei:

• Legnagyobb regénye a Háború és béke c. regényfolyam, melyet 1863 és 1869 között írt. A mű kb. 15 év eseményeit dolgozza föl (1805-1820) és több száz szereplőt mozgat. A központi esemény Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata, amely rendet teremtett az orosz zűrzavarban, mivel rákényszerítette a nemzetre az egységet, közelebb hozta a nemességet az egyszerű emberekhez, stb. A nagy történelmi tablót filozófiai fejtegetések szakítják meg, az író magyarázza, kommentálja az eseményeket.

A Háború és béke antiromantikus, realista világlátású mű, amely tagadja a „nagy ember”, a zseni létezését. Tolsztoj szerint a történelmet nem kivételes egyéniségek irányítják (Napóleont szánalmas figuraként ábrázolja a regényben!), hanem a nép öntudatlan akarata testesül meg benne. Az igazi történelmi nagyságok azért nagyok, mert megértik a Gondviselésnek a népen keresztül sugallt szándékát. Tolsztoj kiemeli a tömegek szerepét, így lett a regényfolyam valósággal „népeposz”.

A Háború és béke leghíresebb filmadaptációját Szergej Bondarcsuk rendezte. Az alkotás 1969-ben elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat.

• Második nagyregénye, az Anna Karenina 1873 és 1877 között keletkezett. Témája egy nagy és „törvénytelen” szerelem, sokak szerint ez a mű az „orosz Bovaryné”. Egy arisztokrata férjes asszony sorsáról szól, ugyanakkor nagyszabású társadalmi regény is. Bemutatja, hogy az előkelő pétervári asszony, aki fellázad a konvenciók ellen, a hamis, lelketlen nagyvilági körök erkölcsi nyomása alatt pusztul el.

Annának kényelmes otthona van, de házasságában szeretetlenségtől szenved, ezért 8 év után elhagyja férjét és mindennel dacolva követi nagy szerelmét, Vronszkijt (aki egy vonzó külsejű, de az átlagnál nem különb arisztokrata ifjú). Anna igazi, mély szerelemre vágyik, nem egyszerűen kalandra és ezt nyíltan vállalja. Az úri társaság nem a szeretői kapcsolat miatt közösíti ki, hanem azért, mert nem tartja be az illendőség szabályait.

Az Anna Karenina legutóbbi, 1991-es filmadaptációját Bernard Rose rendezte, a főszerepet Sophie Marceau játszotta.

• Harmadik nagyregénye, a Feltámadás 1889 és 1899 között keletkezett. Témája a főhős, Nyehljudov herceg erkölcsi felemelkedésének és megtisztulásának folyamata, azaz új emberré válása, „feltámadása”.

Nyehljudov vezekelni akar léha életmódja és egy fiatalkori botlása miatt. Bírósági esküdtként ugyanis felismeri egy gyilkossági ügy vádlottjában azt a lányt, akit 7 éve elcsábított és ezzel a züllésbe taszított.

Katyusa Maszlova rossz útra tért, prostituált lett, majd tudtán kívül altató helyett mérget adott egy kereskedőnek. Mivel nem lehet egyértelműen rábizonyítani a gyilkosságot, nem ítélik halálra, hanem négy év szibériai kényszermunkát szabnak ki rá.

Nyehljudov úgy érzi, ha a lány miatta tért rossz útra, akkor most segítenie kell rajta. Annyira szenved a bűntudattól, hogy hátralevő éveit Katyusa megmentésének akarja szentelni. Boldoggá akarja tenni és jóvá tenni az ellene elkövetett bűnét, de kudarcot vall, hiszen a múltat nem lehet meg nem történtté tenni.

Küzdelme azonban rádöbbenti arra, hogy mit ront el az emberiség: mindenki tudni véli az igazságot, és rákényszeríti másokra azt, amit igaznak vél. A legtöbb emberi szenvedés oka az, hogy ítélkezünk egymás fölött. Nyehljudov végül eljut odáig, hogy megváltoztatja elrontott, hazugsággal teli életét.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!