Duna mentén

Ez a novella Krúdy egyik legkorábbi kísérlete arra, hogy a tudatban zajló folyamatokat nyelvileg megragadja. Cselekménye gyakorlatilag nincs.

Szindbád egy kis faluban éldegél magányosan, a világtól elvonulva, így próbálja gyógyítgatni „megbomlott agyvelejét” és „zúgva kalapáló szívét”. Naphosszat nézelődik a verandáról, bámulja a tájat, a Dunán úszó hajókat és a vasúti töltést, ahol napi 150 vonat is elrobog. A látvány nyomán különféle helyzeteket képzel el és különféle szerepekbe képzeli magát bele.

Tekintete meg-megáll valamin, amiről eszébe jut valami, így lényegében képzeletbeli utazásokat tesz, amelyek vagy időben zajlanak (pl. hajdan királyok lakta várrom kapcsán) vagy térben (idegen országok, messzi tengerek). A visegrádi Fellegvár romjai felidézik a magyar történelmet, a Duna idegen országba röpíti el Szindbádot képzeletben.

A vonatok mint személyszállító járművek is az utazásra kínálnak lehetőséget, és Szindbádnak hétköznapi utazásos élethelyzetek jutnak róluk eszébe.

Tehát Szindbád amolyan pillanatképeket lát, és ezekből a töredékes, villanásnyi benyomásokból fantáziája segítségével történetmozaikokat hoz létre. Ezekbe a történetekbe természetesen saját magát is beleképzeli. Ezeket az elképzelt szerepeit Krúdy zárójellel különíti el a harmadik személyű elbeszélői szólamtól, amely egyébként szintén Szindbád gondolatait és lelki folyamait ismerteti.

Ezek az elképzelt helyzetek logikátlanul vannak egymás mellé rendezve, hiszen a csapongó fantázia irányítja őket. Az egyetlen rendezőelv az idő múlása, ám ha az időbeliséget jelentő kifejezéseket megnézzük (egyszer, esténként, nappal, délután, este, éjszaka, napközben, éjjel), akkor azt látjuk, hogy az idő nem mérhető pontosan és nem vonalszerűen halad előre. Ennek oka a belső nézőpont. A belső idő teljesen szubjektív, nem kell célelvűnek lennie.

Szindbád magatartása a szemlélődő és a látott dolgokra reflektáló emberé, tehát a szövegben látvány és reflexió váltja egymást. A kettő egymásra mutató játékával, ide-oda billegtetésével (oszcillálásával) tudatállapotszerűséget hoz létre Krúdy. A tudatmozgást nem leképezi, hanem nyelvi struktúraként alkotja meg a szöveg.

A narráció nem folyamatosan halad előre, hanem inkább tömbszerű: egy-egy látványelem köré épülő fantáziakép a szervezőelv. Ezek mind jelentéktelen részletek, töredékek, amelyeket megszakítások segítségével fűz össze az elbeszélő.

A felhasznált kifejezőeszközök az impresszionista elbeszéléstechnika eszköztárából valók: ismétlések, halmozások, mellérendelő szerkezetek. Nagy hangsúlyt kap a színvilág, ami az impresszionizmusnak és a szecessziónak is jellemző sajátossága. Van a szövegben vagy 150 jelző, és ezeknek durván a fele színekre vonatkozik.

A mű központi toposza az utazás, ami ezúttal csak vágyként jelenik meg: Szindbád szeretne visszatérni az életbe, de átmenetileg „veszteglésre” van ítélve. Annyira vágyik az utazásra, hogy képzeletben utazókkal teremt kapcsolatot: emberekkel, nőkkel, hétköznapi, életteli világokkal.

Kalandvágyra, elhívásra utaló, visszatérő metaforikus motívumok:

• kis női zsebkendők lobogása
• a csónakban ülő nők víz felett lebegtetett fehér fátyla

Szindbád egyrészt elidegenedett az élettől, kivonult belőle, másrészt fájdalmasan vágyódik is utána és nosztalgiával gondol rá.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!