A Vörös hervadás 1931-ben keletkezett és Kosztolányi pályazáró kötetében, a Számadás kötetben jelent meg 1935-ben. Témája, motivikája révén kapcsolatba hozható az 1929-es Őszi reggeli című verssel, amellyel két egymást követő darabként helyezkednek el a kötetben. Mindkettőt korszakértelmező műnek tartják, melyek akár egy verssé is összeolvashatók.

Kosztolányi lírájában mindig fontos szerepet játszott a halál, az elmúlás motívuma. Már korai verseiben, A szegény kisgyermek panaszai című kötetében is megjelenik a halálmotívum.

Érdemes ide idézni Kosztolányi egyik kései naplójegyzetét. „Nekem az egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat sikerül is megragadnom, az, hogy meghalok. Végtelenül lenézem azokat az írókat, kiknek más mondanivalójuk is van: társadalmi problémák, a férfi és a nő viszonya, fajok harca stb., stb. Émelyeg a gyomrom, hogyha korlátoltságukra gondolok.”

A fenti idézet is mutatja, hogy Kosztolányi nem szerette a politizáló költőket és a társadalmi témák bekerülését a költészetbe. Őt az élet fő kérdései érdekelték, élet és halál problémája. Elsősorban a halál problémája.

A Vörös hervadás is a halál, az elmúlás témáját járja körül.

Vörös hervadás

Erdő,
dércsípte lombod ájultan vonaglik.
Meghalsz,
reád lehelt a vörös hervadás.
De mért e vidám pompa? Mért
öltözködöl halál előtt a fényes
bíbornokoknak, részeg szeretőknek,
ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak
harsány szinébe?
Oly ünnep-e zsibbadni, elfeledni
lármás kirándulókat és rigókat,
vizek zaját,
az élet édes-olcsó csengetyűit?
Oly jó nem élni?
Örülsz?

A cím egy jelzős szerkezet, amely ellentétet hordoz. A „hervadás” az elmúlást fejezi ki. Az elmúlás jelzője szokványosan a „sárga”, „sápadt”, „vértelen” szokott lenni, ehelyett itt „vörös” az elmúlás. Maga a vers ezt az ellentmondást bontja ki, ez az ellentét a szervezőereje.

Műfajilag az elégia jellemzői fedezhetők fel benne, hangulata zaklatott, melankolikus. Téma: az őszi erdő haldoklása, ugyanakkor haláluk előtt a dércsípte lombok vörös színben pompáznak. Vagyis a halál előtt még egyszer magukra öltötték a szerelem, az ifjúság, a boldogság és a lázadás színét. A vörös egy harsány szín, s a lombok vörös színe azt a hatást kelti, mintha ünnepelve búcsúznának az élettől.

A vers beszélője csupán rögzíti a látványt, de nem von le belőle következtetéseket, nem kezd filozófiai eszmefuttatásba. A sorok címzettje a megszemélyesített erdő, amelyet a lírai én megszólít E/2. személyben.

Az őszi táj az elmúlás ősmodern toposza. A vers a növényvilágot, a természetet mutatja be, de a természet évszakoknak megfelelő átalakulása valójában csak gondolatindító: a mű az emberi élet és az elmúlás, a halál, a nemlét kérdéseit veti fel.

A fák az őszi lombozatukat viselik a téli kopárság, kopaszság előtt, és ez a lombkorona olyan szép színekben pompázik, mintha ünnepi viselet lenne (bíborosok, részeg szeretők vörös ruháit idézi fel).

A hangulat izgatott, ezt a válasz nélkül maradó kérdő mondatok is jelzik. Ebben későromantikus lázadás érzékelhető (pl. az olyan kifejezésekben mint „kigyúlt lázadás”) szemben a neoklasszicista művek kiegyensúlyozott, leíró jellegű, belenyugvó attitűdjével. Ugyanakkor a zilált sorokban, az egymásra halmozott, kiáltó kérdésekben a vers elemzői az aktivista-konstruktivista avantgard hangját fedezik fel.

A belső megrendültséget a logikai határokat széttördelő áthajlások érzékeltetik.

Kifejezőeszközök: költői kérdés, halmozás, költői jelzők, soráthajlás (enjambement), szinesztézia („ifjú düh”, „kigyulladt lázadás”), megszemélyesítés („lombod… ájultan vonaglik”), metafora („az élet édes-olcsó csengettyűi”).

A verszárlat: „Oly nem jó élni?” rárímel a korábbi Őszi reggeli zárlatára: „Jobb volna élni” (csak az előbbi kérdés, az utóbbi kijelentés).

A vers üzenete az a felismerés, hogy az élet a halál küszöbéről visszatekintve válik különösen széppé és értékessé. Csak akkor jövünk rá, hogy mekkora kincs az élet, amikor már nem sok van belőle. Akkor fedezzük fel, hogy ez a csoda megismételhetetlen, amikor már késő.

A Vörös hervadás szabadvers jellegű, a sorok változó szótagszámúak, rímtelenek.